Az éghajlat egy szép magyar szó a nyelvújítási időkből. Hogy mit is jelent, azt a meteorológusok, földrajzosok kívülről fújhatják. Látni kell azonban, hogy egy olyan „felfedezett létezőről” van szó, amely elménk szüleménye, a társadalomtudományban úgy mondják, hogy társadalmi konstrukció. Jankó Ferenc vendégcikke.
Az éghajlat fogalmának a társadalmi eredetét a statisztikai klímafogalom kialakulása, a matematizálódó meteorológia és éghajlattan feledtette el, hiszen a rendszeres és módszertanában standardizált mérések megindulásával lehetővé vált az éghajlati viszonyok számadatokkal, átlagértékekkel való jellemzése. Sokak számára kézenfekvő így az éghajlat meghatározása, mint adott évszakhoz, helyhez kapcsolódó átlagos időjárás. Ezt tükrözi a Meteorológiai Világszervezet (WMO) meghatározása is.
Míg az időjárás a légköri jellemzők pillanatnyi állapotát jelenti, az éghajlat egy stabilabb és állandóbb jellemző. Az alábbi írásban előbb amellett érvelek majd, hogy az éghajlat kultúránkban gyökerező, abba beágyazott fogalom, majd tárgyalom az éghajlat fogalmának különféle jelentéseit a társadalomtörténetben utalva az éghajlatváltozás különféle lehetséges felfogásaira, illetve ezek mai olvasataira is.
Azt kell először felismernünk, hogy elválaszthatatlanok vagyunk az éghajlatunktól. Közvetít, segít megérteni az aktuális időjárási eseményeket, viszonyítási pontot képez, és stabil keretet biztosít mindennapi létezésünk, életmódunk számára. S akkor most ez a stabil keret változik meg? Hogy bízzunk így a klímában, hogy szelidítsük meg a mindennapok időjárását, amikor az elvárható, a „normális” éghajlatban nem bízhatunk többé? A klíma kultúránk része, mint ahogy az időjárásunk is. Míg azonban utóbbit érzékszerveinkkel érzékelhetjük, a klímát puszta szemmel nem láthatjuk (ide kapcsolódnak az éghajlatváltozás láthatóságáról szóló viták). Mint ahogy a britek számára mindennapi kultúrájuk rituális része az időjárásról való cseverészés, jellemzőnek tűnik, hogy hazánk esetében több festőnket is megihlette az Alföld rónája fölé tornyosuló viharfelhők képe. (Némiképp kár, hogy mára már a közbeszédet is eluralta a „szupercella” szó, ami bár kétségtelenül a nagyközönség növekvő meteorológiai műveltségének a lenyomata.)
Munkácsy Mihály: Vihar a pusztán, 1867
A statisztikai klímafogalom mellett tehát mindenképpen meg kell különböztetnünk a kulturális klímafogalmat, amely időről időre, helyről helyre változik, térben és időben is módosulhat viszonyunk az éghajlathoz, a különböző korok és helyek társadalmai különbözőképpen interpretálják az őket körülvevő éghajlatot. Mindehhez csatlakozik még az egyén személyes szintjén a klímafogalom pszichológiai összetevője, az egyén saját emlékezete, tanultsága.
Bara István: A befagyott Duna Budapestnél, 1963
Az egyik legkorábbi klímafelfogás a klímának mint isteni ítéletnek az elképzeléséhez kapcsolódik, a keresztény kultúrkörben közismertek az özönvíz, a hét szűk esztendő történetei. De az időjárási változások, a szélsőséges „égalji” állapotok minden bizonnyal már az ősembereket is megbabonázták.
Bizony, megremeg ettől a szívem, és ki akar ugrani helyéből. Hallgassátok figyelmesen mennydörgését és a morajlást, amely szájából jön. Az egész ég alatt szétterjeszti, villámfényét is a föld pereméig. Utána mennydörgés bömböl, dörög fenséges hangon, szüntelenül hallatszik a hangja. Csodás hangon mennydörög az Isten, és nagy tetteket visz véghez, amelyeket meg sem értünk. Megparancsolja a hónak, hogy hulljon a földre, a záporesőnek és a felhőszakadásnak, hogy zuhogjon. Minden emberi kezet lefog, hadd tudja meg mindenki, hogy most ő cselekszik! A vadállat is rejtekébe húzódik, és búvóhelyén tanyázik. Kamrájából előjön a szélvihar, Észak csillagzata felől a hideg. Isten leheletétől jég támad, a víz felszíne jégpáncéllá válik. Majd nedvességgel rakja meg a felhőt, és villámait szórják a fellegek. Gomolyog az körös-körül, hogy az ő irányítása szerint megtegye mindazt, amit csak parancsol az egész föld kerekségén. Egyszer büntetésül adja földjére, máskor meg szeretetből. Figyelj csak ide, Jób! Állj meg, és gondold meg Isten csodáit! Tudod-e, mikor rendelkezik úgy az Isten, hogy villámfénye ragyogjon a felhőn? Tudod-e, miért lebegnek a fellegek, a Mindentudónak ezek a csodái? Hogyan melegednek át ruháid, ha nyugton hagyja a déli szél a földet? Ott voltál-e, amikor a felhőtakarót formálta, mely szilárd, mint az öntött tükör?
Jób 37: 1-18
Látnunk kell, hogy az éghajlatnak alapvetően két funkciója lehet, amely szemléletek többnyire egymás mellett éltek és végigvonultak a kultúrtörténeten. A görögöknél a klima szó a napjárás szélességi körönként változó voltára, annak a hőmérséklettel való összefüggésére vonatkozott, azaz elsősorban irányjelzőként, viszonyítási pontként volt használatos. Később a klímát jelzőkkel, ma már egyre inkább számokkal írjuk le. Az éghajlat földrajzi változásait már az ókori utazók is megtapasztalták és leírták, hasonlóképpen felmerült már az emberek lokálisan, erdőírtással, lecsapolással kifejtett klimatikus hatása, pl. Theophrasztosz írásaiban. A másik alapvető megközelítés a már Arisztotelésznél is előkerülő klímateória vagy másképpen a klímadeterminizmus, ahol a klíma többnyire mint cselekvő jelenik meg, megmagyarázva, meghatározva az emberek, társadalmak életét.
Úgy tartom, hogy Ázsia jelentős mértékben különbözik Európától a lakóinak természete és növényzete tekintetében. Minden, ami Ázsiában nő messze szebb és nagyobb; az egyik térség kevésbé vad mint a másik, a lakók karaktere gyengébb és kedvesebb. Ennek az oka a mérsékelt klíma, mert az keletebbre fekszik, a felkelő nap felé félúton, és messzebb a hidegtől, mint Európa.
Hippokratész
Láthattuk, hogy a négerek általában léhák, izgatottak és érzelemgazdagok. Ha zenét hallanak égnek a vágytól, hogy táncra perdüljenek. Mindenhol butának írják le őket […] Na mármost, a négerek a forró zónában élnek. A forróság uralkodik temperamentumukon és megjelenésükön. Ezért a lelkükben lévő forróság összhangban van a testükében lévővel, illetve a térségével, ahol élnek.
Ibn Khaldun, 1377
A világ mérsékelt tájain lakók, a középső részen túl, szebb testűek, keményebben dolgozók, vígabbak, erősebben rabjaik szenvedélyeiknek, értelmesebbek, mint bármely más faj a Földön. Ez az amiért minden időben ezek az emberek oktatták a többieket és fegyverrel a hatalmukba kerítették őket.
Kant: Fizikai földrajz, 1802
A forró zóna lakói lassúak és elmaradottak, és majdnem általánosan egyetértünk abban, hogy ez a párás, állandó forrósággal van összefüggésben. … Egy nemzet sem emelkedett a civilizáció legmagasabb fokára, kivéve azok a régiók, ahol az éghajlati ösztönzés nagy … egy kedvező klíma alapvető feltétele a fejlett civilizációnak.
Ellsworth Huntington: Civilization and Climate, 1915
A felvilágosodás, a földrajzi felfedezések, majd a nemzetállamok kialakulása korában az éghajlattal való társadalmi kapcsolat tovább formálódott, viták folytak arról, hogy a klíma mennyiben határozza meg az emberek személyes tulajdonságait, vagy egyes népek habitusát. Ebben a kérdésben Montesquieu ment el a legtovább, de sokan vitába keltek nézeteivel. Közben a műszeres mérések is megindultak, ez is segítette, hogy az éghajlat, mint természeti elem, mind inkább identifikációs tényezővé válhatott egyes népek karakterének megtalálásában.
Ebben a korban azonban nem mint külső cselekvő tekintettek elsősorban a természet erőire, hanem az embert is a természet részének tekintették.
Így „háziasították ” az éghajlatot az egyes népek, amelynek lenyomata az időjárással kapcsolatos népi megfigyelések vagy bölcsességek, vagy az akár nemzeti szinten is működő nemzeti éghajlat-, s vele összefüggésben jellegzetes időjárási helyzet-meghatározások a mindennapi kultúrában. Erre talán legjobb példát megint a brit kultúra szolgáltat, de hazánk esetében is elgondolkodhatunk arról, hogy milyen a mi nemzeti éghajlatunk (ahol aszályos a nyár és fehér a karácsony?).
James Gillray – typical British characters, 1808
A gyarmatosítással járó jelentős tudásbővülés az üzleti körök, a tudomány képviselőinek figyelmét is felkeltette. Az éghajlat potenciálja, mint termelési tényező is megmutatkozott, hiszen az újonnan felfedezett területek, a gyarmatbirodalmak a David Ricard-i komparatív előnyök értelmében kiváltképp alkalmasoknak bizonyultak gazdasági vállalkozások létesítésére, bizonyos termékek, termények előállítására. A különböző kereskedelmi ültetvények kialakítása szempontjából kulcsfontosságú volt az éghajlati tényező, hiszen a jövedelmezőségről volt szó. A növényfajok eltérő területeken való kísérleteivel megindult a globális keveredés, az idegenhonos fajok pl. európai alkalmazása is terítékre került. Jól jellemzi az üzleti éghajlat felfogását az angol David E. Hutchins Indiában, majd Dél-Afrikában szolgáló erdész mondása: „fit the tree to the climate”, azaz igazítsd a fát az éghajlathoz.
Ha az éghajlat lehet üzletileg gyümölcsöző, ugyanúgy lehet problematikus, amely például megbetegít, akadályozza a gazdasági fejlődést.
A trópusi gyarmatok kapcsán általánosan elterjedt volt ez a vélekedés, ami jelzi már az egyidejűleg egymás mellett élő klíma-elképzeléseket. A gyarmati törekvések során így nemcsak az ott élő népeket „kellett” civilizálni, hanem a természet legyőzése is fontossá vált. Az erdőirtással, mocsarak lecsapolásával, földek művelésbe vonásával nemcsak a természet, hanem az éghajlat civilizálása is lehetővé vált a megismerés, mérések, értékelések mellett. Ha pedig civilizáljuk, megszelidítjük a klímát, azzal az erőforrássá is válik, így voltak ezzel az amerikaiak is.
Az éghajlattal kapcsolatos kutatások a 19. századtól fokozatosan bővítették ismereteinket az emberiség fejlődésével, a múltbeli civilizációk földrajzi környezeteivel, a történeti éghajlatváltozásokkal kapcsolatban. Ezek nyomán szintén a klíma determinisztikus, történelmi szerepe került az érdeklődés középpontjába. Az egyik ilyen vitát kiváltó felvetés a Római Birodalom bukásával volt kapcsolatos, a rómaiakkal összetűzésbe kerülő hunok és gótok nyugatra vándorlását klímaromláshoz kötve. A sort hosszan folytathatnánk a mükénéi civilizációval, a Préri nomád indiánjaival, a Mali Királysággal, s az egyik legjobban feltárt történet a Maja kultúra összeomlása, amelynek sorsát, a belső társadalmi instabilitás mellett egy 9. századi aszály pecsételte meg.
Pieter Breughel: Vadászok a hóban, 1565. A kis jégkorszak manifesztumát láthatjuk benne.
Könnyen beláthatjuk, hogy az írásban felvetett klíma-elképzeléseket a 20. század története során, de a jelenben is megtalálni. Csak kettőt említve: az éghajlat (a természet) legyőzésének törekvése ott volt a 19. vagy 20. századi természetátalakító mozgalmakban (folyószabályozások, folyó-elterelések, gigantikus klímajavító erdősítések, szűzföld-feltörések stb.), de a technooptimizmussal együtt ott van korunk klímamérnökséggel kapcsolatos elképzeléseiben, kutatásaiban is. A klíma mint cselekvő, a fél évszázados szünet után újjáéledő (neo-)klímadeterminizmus pedig eluralta az éghajlatváltozás hatásairól szóló szakirodalmat és közbeszédet, gyakorta a klímaredukcionizmus vitatható formájában, amely azt jelenti, hogy a jövő társadalmának előrejelzésében csak az éghajlat előrevetített változásait vesszük számba. A röviden említett történeti kutatásokkal a hirtelen éghajlatváltozás okozta társadalmi hanyatlás és összeomlás fenyegető víziója került reflektorfénybe, ezzel is tüzelve a közbeszédben a klímakatasztrófa diskurzusát.
Írta: Jankó Ferenc – geográfus
