ForrásMásfél fokÍrta: Lehoczky Annamária Éghajlatkutató, szabadúszó környezeti szakújságíró és a Másfél fok állandó szerzője. Doktori (PhD) fokozatát az éghajlatváltozás kutatásában szerezte.

Megfigyelések szerte a bolygón azt mutatják, hogy a hegyvidéki hótakaró különösen érzékeny az éghajlatváltozásra. A havas sportok kedvelői jól tudják, hogy a hóbiztos helyek kincset érnek – azonban az éghajlat változásával úgy tűnik, a „hóbiztos” sem biztos többé, sőt, a század végére valószínűleg a ma üzemelő síparadicsomok többsége bezárhatja kapuit, vagy csak igen nagy extra költséggel tud tovább üzemelni. Nem beszélve arról, hogy a hó és jég olvadásával fontos természetes víztározók tűnnek el. Ez új kihívások elé állítja a helyi közösségeket, melyek mind kulturálisan, mind gazdaságilag szorosan kötődnek a havas tájhoz és az általa fenntartott ivóvízforrásokhoz, vízenergiához és síturizmushoz.

A hegyvidéki hótakaró drámai léptékben fogyatkozik az egész bolygón

A hegyeket évszakosan vagy állandóan borító hótakaró a hegyvidéki környezet kulcsfontosságú része: fontos szerepet játszik az ökoszisztémák működésében, táplálja a gleccsereket, befolyásolja a lejtős tömegmozgásokat (pl. földcsuszamlások) és árvizeket, valamint világos felszíne visszaveri a beérkező napsugárzást (ezzel csökkentve a felszín felmelegedését) és hőszigeteli az alatta fekvő talajt, illetve a permafrosztot. Ugyanakkor az éghajlatváltozás módosítja mind a hótakaró kialakulását befolyásoló környezeti tényezőket (ilyen például a szilárd csapadék gyakorisága), mind pedig az olvadásért felelős tényezőket (pl. léghőmérséklet, napsugárzás).

Ezért régóta tudjuk, hogy a hótakaró – különösen a hegyvidéki régiók alacsony és közepes magasságú területein – rendkívül érzékeny az éghajlatváltozásra.

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCCkrioszféráról és óceánokról szóló tematikus jelentése szerint az alacsony hegyvidéki területeket borító hótakaró az egész bolygón csökkenő tendenciát mutat. A 20. század közepe óta mind az átlagos hóvastagság, mind pedig a felhalmozódott hótömeg egyre kevesebb. A hóborítás időtartama évtizedenként átlagosan 5, de vannak olyan hegyvidéki régiók, ahol 10 nappal rövidült. Habár a magashegyi területeken a hótakaró jelentős változása eddig nem tapasztalható, ismereteink elég korlátozottak ebből a zónából. Ezeken az igen nehezen megközelíthető helyeken nagyon ritkák a helyszíni mérések (ezen kutatások egyike a magyar Földgömb-Atacama Klímamonitoring Expedíció), így állapotukról csak a folytonos (nagyfelbontású) műholdas megfigyelések kezdetétől vannak adataink – ezek az adatsorok viszont még sokszor nem elég hosszúak a megbízható elemzésekhez.

A hótakarós napok számának változása a múlt század közepe (1950–1979) és vége (1980–2009) között Ausztriában állomási méréseken (fekete karikák) alapuló térbeli modell-számítás alapján. (Forrás: Marke és munkatársai, 2018)

A hótakaró fogyása az alacsony hegyvidéki területeken nagyrészt annak tudható be, hogy szilárd csapadék helyett egyre gyakrabban eső hullik, továbbá, hogy az emelkedő átlaghőmérséklet miatt egyre nagyobb mértékű az olvadás. Emellett számos kutatás azt is vizsgálja, hogy a légkörből leülepedő, különösen a sötét színű (így az olvadást elősegítő) korom és egyéb ásványi részecskék milyen hatással vannak a hótakaróra. Egyes tanulmányok szerint az ázsiai és dél-amerikai magashegységekben az emberi tevékenységekből és a biomassza égéséből származó korom hozzájárult a helyi hótakaró zsugorodásához. Mi várható mindezek fényében a jövőben?

Az éghajlati modellek számításai alapján az alacsony hegyvidéki területeken számos régióban, például az Alpokban, Észak-Amerika nyugati részén, a Himalájában és a szubtrópusi Andokban a hó vastagsága/tömege várhatóan átlagosan 25%-kal fog csökkenni a közeljövőben (2031–2050) a közelmúlt (1986–2005) átlagához képest, függetlenül attól, hogy melyik éghajlati forgatókönyv mentén haladunk. (A 25% egy átlagszám, ez az érték valószínűleg 10 és 40% között alakul az IPCC szerint.) Ha pedig az éghajlatváltozás tovább fokozódik, a pesszimista forgatókönyv (RCP8.5) szerint akár 90%-os csökkenés várható a század végére (2081–2100), míg az optimista forgatókönyv (RCP2.6) szerint akár 40%-os.

A jelenlegi kibocsátási trendek alapján az emberiség a pesszimista forgatókönyv mentén halad, tehát azt kockáztatjuk, hogy a század végére szinte teljes egészében eltűnhet a hótakaró az alacsony hegyvidéki területekről.

A síturizmus vége?

Az egyre rövidülő hószezon, a szilárd csapadék helyett egyre gyakoribb téli esők, valamint az egyre zsugorodó hótakaró, gleccserek és permafroszt együttese Damoklész kardjaként lebeg a síturizmus felett. A legnépszerűbb havas sportot, a hólesiklást 67 országban űzik az emberek. Európában a síelés és a téli turizmus 1930 utáni felfutása jelentős gazdasági növekedést hozott az alpesi régiókban, és a téli sportok kedvelőinek ellátása és felszerelése mára több milliárd dolláros iparággá nőtte ki magát. Az alpesi turizmuson túl a síelő látogatások 16%-a az USA-ban történik, ahol az összes szabadidős hósport-kiadás több mint 695 000 munkahelyet és 72,7 milliárd USD utazással kapcsolatos kiadást eredményezett 2016-ban az Outdoor Industry Association jelentése szerint. Kína csak 2017-ben 57 új síterepet nyitott meg.

A síelő látogatások (milliókban kifejezve) régiónkénti megoszlása a világban. A látogatások átlagnál alacsonyabb száma a 2006/2007-es szezonban jól tükrözi, hogy az a tél Európában melegebb és szárazabb volt a szokásosnál (Forrás: International Report on Snow and Mountain Tourism 2020)

Amilyen robusztus vonzerővel és gazdasági potenciállal bírnak a sípályák, épp annyira sérülékenyek az időjárási és hóviszonyok kedvezőtlen változásaival szemben. A hótakaró és a síelő látogatások közötti szoros összefüggés miatt a kevesebb téli hó az USA-nak évente egymilliárd USD veszteséget és 17 400 munkahellyel kevesebbet jelentett 2001 és 2016 között a gyenge hószezonos években. A jövőben pedig egyre inkább hasonló gazdasági kiesésre kell számítani az egyre fokozódó globális éghajlatváltozás hatására. Az elkövetkező 30 évben – függetlenül attól, hogy melyik éghajlati forgatókönyv mentén halad az emberiség – az IPCC szerint egyre több üdülőhelyen veszélybe kerül a hóbiztos szezon, főleg az alacsonyabb magasságokon.

A század végére pedig a pesszimista (a valósághoz jelenleg legközelebb álló) forgatókönyv szerint az Alpokban, a Pireneusokban, Skandináviában, Észak-Amerikában és Japánban a jelenlegi üzemeltetési gyakorlat mellett a sípályák túlnyomó többsége – néhány magashegyi és magas földrajzi szélességen fekvő síterep kivételével – többé nem lesz fenntartható.

A hótakaró eltűnésével a hólesiklás mellett más havas sportoknak, mint például a sífutás, jégmászás, szánkózás és motoros szánozás is búcsút inthetünk. A nyári gleccsersízés (még inkább) luxussá válik: az elmúlt években számos gleccseren üzemelő síterep a kedvezőtlen hóviszonyok és a túl magas üzemeltetési költségek miatt kénytelen volt beszüntetni nyári működését.

Sőt, egyre nehezebb lesz hóbiztos helyszínt találni a téli olimpiai játékokhoz is. Az optimista éghajlati forgatókönyv szerint a század közepére a korábbi téli olimpiák helyszínei (21) közül 13 helyen lesz megfelelő fokú a hóbiztosság, míg a pesszimista forgatókönyv szerint már csak 10 helyen. A század végére ezek a számok 12-re (optimista) és 8-ra (pesszimista) csökkennek. Ráadásul az előrejelzések szerint még azokban a városokban is nőni fognak a mesterséges hógyártás és hófelhalmozás költségei, amelyek elég hidegek a síversenyek megrendezéséhez, ez volt a helyzet 2014-ben az oroszországi Szocsiban és 2010-ben a kanadai Vancouverben. A téli olimpiák klimatológiai feltételeinek múlt- és jövőbeli várható alakulásáról ebből a magyar tanulmányból tájékozódhatunk bővebben.

A hótakarós (legalább 30 cm hóvastagság) napok számának várható változása 800 méteres tengerszint feletti magasságon a század végére a pesszimista éghajlati forgatókönyv (RCP8.5) szerint, az EU Kopernikusz Programjának (Copernicus Climate Change Service) adatbázisa alapján

Egyre veszélyesebb hegyek, vízellátási problémák

A hegyi hótakaró zsugorodása és a gleccserek visszahúzódása nem csak a havas sportokra van kedvezőtlen hatással. Az olvadó hó- és jégtömegek a felszín destabilizálódásához vezetnek, aminek következtében gyakrabban fordulnak elő földcsuszamlások, kőhullás, kőpergés, ami a túrázók és a hegymászók biztonságát is fenyegeti, ahogy arról több cikk is beszámol, többek között SvájcbólÚj-Zélandról és a Mont Blanc-ról.

Gyakoribbá válhatnak a hegyi árvizek is (ún. rain-on-snow events), amiket a hófelszínre lehulló nagymennyiségű csapadék idéz elő. A Svájci-Alpokban ezek az események akár megduplázódhatnak, ha a melegedés 2 és 4 Celsius fok közé ér. Az egyre kevesebb havazás és az egyre korábbra tolódó tavaszi hóolvadás miatt az Egyesült Államok nyugati részén található hegyvidéki ökoszisztémák máris egyre súlyosabb és nagyobb kiterjedésű erdőtüzeket szenvednek el. A hegyvidéki területeken jellemző természeti csapások, mint földcsuszamlások, hegyomlások, árvizek, lavinák és ezek lánceseményei szerte a világban emberéleteket követelnek és hatalmas gazdasági veszteséget okoznak: a becsült gazdasági kár 45 milliárd USD volt a Hindukus-Himalája régióban, 7 milliárd USD az Alpokban és 3 milliárd USD az Andokban az 1985 és 2014 közötti időszakban.

A magas hegyvidéki természeti csapások kockázatának várható változása az éghajlatváltozás hatására. Ezeket a kockázatokat a hótakaró, a gleccserek és a permafroszt változása, valamint az egyének, a közösségek és a hegyvidéki infrastruktúra kitettségének (exposure) és sérülékenységének (vulnerability) változásai alakítják. (Forrás: IPCC Külön Jelentés)

A hegyekből érkező olvadékvíz és az abból kialakuló folyók emberek millióinak nyújtanak megbízható ivóvíz- és energiaforrást. Az Alpok hegyei tehát nemcsak kedvelt turista célpontok, de Európa „víztornyaiként” is szolgálnak, szabályozva az olyan nagy európai folyók vízellátását, mint a Rajna, a Rhône, a Pó és a Duna. Így ami az Alpokban történik a hóval, annak tovagyűrűző hatása Magyarországon is érződni fog a Duna vízhozamán, vízminőségén és a folyami kereskedelmen keresztül, de közvetetten is érintve leszünk a gazdasági kapcsolatok révén is.

Ha a globális melegedés hatására az olvadás mértéke nagyobb, mint a hó- és jégtömegek utánpótlása, a Föld magashegyi régiói, vagyis az „óriás víztornyok” szép lassan kiürülnek.

Így az olvadás lecsengése után az egyre kevesebb és kiszámíthatatlanabbá váló vízutánpótlás problémákat fog okozni a vízerőművek és a mezőgazdaság számára, és alapjaiban ássa alá a víz- és élelmiszerbiztonságot a bolygó számos sűrűn lakott régiójában, mint például a Jangce és a Gangesz termékeny síkságán.

A globális villamosenergia-termelés körülbelül 16%-át adja a vízenergia, de egyes országokban a vízerőművek szolgáltatják az energiatermelés oroszlánrészét. A vízenergia az EU-28 villamosenergia-termelésének mintegy 10%-át adja, Norvégiában, Törökországban, Franciaországban és Olaszországban a legnagyobb beépített kapacitással. Dél-Európában az elkövetkező 30 évben a vízenergiatermelés akár 5–15%-kal is csökkenhet, amivel mindenképp számolni kell a tiszta energia beruházások tervezésénél. Mivel jelenleg a vízerőműveket a történelmi vízjárási és éghajlati adatoknak megfelelően építik, az éghajlatváltozás és nagyobb fokú hó- és jégolvadás hatására megváltozó vízhozam komoly kihívást fog jelenteni az energiatermelés számára.

Az Annapurna lábainál dolgozó helyi földművelők Nepálban. Az Annapurna, a Himalája egyik legmagasabbra kúszó hegytömbje, minden bizonnyal az élelem hindu istennőjéről (Annapurna) kapta nevét, aki Himavat, a hegyek istenének egyik leánya.  (Fotó: Giacomo Berardi – Unsplash)

Eltűnő kulturális örökségünk

A gazdasági veszteségek mellett a helyi közösségek által ápolt kulturális örökséget és a közösség identitását is veszélyezteti a hótakaró és gleccserek elvesztése. Az ezek által képviselt kulturális értékek között szerepelnek spirituális, valamint esztétikai dimenziók, amelyek egyben a turizmus és a rekreáció fontos részét képzik. Az UNESCO világörökség részét képező 247 természeti terület közül 46 helyszínen találhatók gleccserek, viszont a század végére ebből 21 végérvényesen eltűnhet a pesszimista (a valósághoz legközelebb álló) éghajlati forgatókönyv szerint.

Amellett, hogy ez egy tragikus és számos negatív láncreakciót beindító veszteség az emberiség és a földi rendszerek számára, a gleccserek eltűnése a helyi közösségek etnikai identitását is fenyegeti, ahogy arról tanulmányok beszámoltak a nepáli Annapurna természetvédelmi területen élő őslakos manangi közösség és az Olasz-Alpok falvainak esetében. Társadalomkutatások szerint szerte a világban, a perui Andoktól kezdve, a nepáli Himaláján, az európai Alpokon, az amerikai Észak-Kaszkádokon, és a Kilimandzsárón át egészen a délnyugat-kínai Hengduan-hegységig, nagyon hasonló elképzelés él a helyi lakosság gondolatvilágában: szerintük a gleccserek visszahúzóda annak a jele, hogy nem tisztelik kellően a természet szent helyeit/lényeit vagy nem viselkedtek megfelelően velük szemben. Az Olasz-Alpok falvaiban is különleges tisztelettel tekintenek a hegyormokat borító hó- és jégtömegekre, és egyfajta mély környezeti szorongással és gyásszal élik meg az ember okozta éghajlatváltozás miatti pusztulásukat, amire már egy külön szó is létezik a szakirodalomban: solastalgia.

Templom és sípálya a Monte Santo di Lussari lankáin Olaszországban (Fotó: Stefano Zocca – Unsplash)

Hogyan alkalmazkodhatunk?

Az alpesi falvak gazdaságának mintegy 90%-a a téli turizmustól függ. A század végére azonban a gleccserek és a hó elvesztése miatt az Alpok és a Pireneusok szinte összes síterepe bezárhatja kapuit, ha nem alkalmazkodnak a változásokhoz. Már ma is a leggyakoribb alkalmazkodási megoldás a mesterséges hógyártás és hófelhalmozás, ami a közeljövőben várhatóan mérsékelten hatékony intézkedés lesz a legtöbb síterepen. Az IPCC szerint az azonban valószínűtlen, hogy hosszabb távon (a század végére) ez a gyakorlat jelentősen csökkentené a gazdasági kockázatokat.

Annak ellenére, hogy ez a legnépszerűbb megoldás, a mesterséges hógyártás jelentős beruházási és üzemeltetési költséggel jár, valamint ennek hatékonyságához is szükségesek bizonyos minimum környezeti feltételek (pl. legalább fagypont körüli léghőmérséklet, megfelelő víz- és energiaforrások). Ráadásul ez a gyakorlat fenntarthatósági szempontból is aggályos lehet, ugyanis nagy víz- és energiaigénnyel jár a módszer. Ezért szakértők szerint az úgynevezett „hibás éghajlati alkalmazkodás” („maladaptation”, vagyis amikor az éghajlatváltozás okozta károk elkerülése érdekében egy olyan megoldás születik, ami habár rövid távon csökkenti a negatív hatásokat, hosszú távon tovább fokozza az éghajlatváltozást) elkerülése végett is fontos, hogy a hógyártás és hasonló beavatkozások egy átfogó vízgazdálkodási terv részeként ki legyenek értékelve, és a fenntarthatósági szempontok figyelembevételével legyenek megvalósítva, a szükséges energiát megújuló forrásokból biztosítva.

Hóágyúk (Fotó: Michal Mrozek – Unsplash)

Az IPCC szerint a helyi közösségek és cégek számára a síturisztikai bevételek csökkenésének ellensúlyozására kulcsfontosságú alkalmazkodási stratégia gazdasági tevékenységeik diverzifikálása, vagyis egyéb, „nem havas” rekreációs és kikapcsolódási lehetőségek kínálása, például hegyi kerékpározás, hegyi csúszdák, fedett mászófalak és vízi parkok, valamint fesztiválok és egyéb események rendezése. De már arra is vannak példák, hogy síterep-üzemeltetők más helyszínre költöztek, vagy pedig egyszerűen csökkentették tevékenységüket. Egy paradox (és etikailag megkérdőjelezhető) új marketing fogás az ún. „utolsó lehetőségre” épülő turizmus („last chance tourism”), amikor olyan gleccserekhez vagy havas tájakhoz kínálnak látogatást utazási irodák, melyek hamarosan el fognak tűnni az éghajlatváltozás hatására, például Új-Zélandon vagy Kínában.

Az alkalmazkodásban nagy segítséget jelenthetnek az olyan korai figyelmeztető és előrejelző szolgáltatások, melyek segítségével a helyi döntéshozók könnyebben megtervezhetik a szükséges beavatkozásokat. A hógyártás szempontjából ugyanis rendkívül fontos az időzítés: például, ha a szezont túlságosan elnyújtva több havat készítenek, mint ami a természetes ciklusba beleillene, akkor az problémákat okozhat a helyi ökoszisztémák vízháztartásában. Emellett gazdaságosság szempontjából is fontos az időzítés: a korai síszezonban történő hógyártás akár 30-szor is többe kerülhet, mint a szezon közepén a nagyobb hidegben, vagyis a korai szezon hóellátására sokkal hatékonyabb megoldás, ha a tél közepén gyártanak le nagymennyiségű havat, amit aztán elraktároznak a következő évi szezonig, mintha a síszezon nyitására októberben állnának neki hóágyúzni.

Az Alpok alacsonyabb magasságain egyre ritkább lesz a sízésre alkalmas hótakaró (Fotó: Charlie Mac – Unsplash)

Az Európai Unió éghajlatváltozással kapcsolatos adatszolgáltató programjával (Kopernikusz) együttműködésben több nemzetközi projekt is azon dolgozik, hogy a helyi döntéshozást és az alkalmazkodási stratégiák kidolgozását segítő interaktív térképeket és számítógépes alkalmazásokat fejlesszenek ki. Ilyen például a ProSnow térképe, amelyen megtekinthető, hogy az Alpok völgyeiben (jelenleg még tesztfázisban csak egy völgyre érhetőek el az adatok) milyen hóvastagságra számíthatunk ezen a télen és a jövőben, különböző alkalmazkodási stratégiákkal és azok nélkül. Egy másik érdekes döntéstámogató eszköz a finn SnowApp, ami megbízható havi előrejelzést biztosít a hógyártáshoz szükséges időjárási feltételekről, ezzel segítve a síterepet üzemeltető döntéshozók hómenedzsment tervezését.

A fentiekhez hasonló egyre több olyan kezdeményezés van, melyek a tudományos tényekre támaszkodva igyekeznek a hegyvidéki közösségeket segíteni abban, hogy minél hatékonyabban tudjanak alkalmazkodni az éghajlatváltozás már elkerülhetetlen hatásaihoz. Rendkívül fontos, hogy az alkalmazkodási terveket illető döntések minden érintett bevonásával szülessenek meg, figyelembe véve az adott terv környezeti és éghajlati hatásait, hogy a közösségek elkerüljék az elsőre tetszetős, ám összességében káros beavatkozásokat. Annak érdekében pedig, hogy minél kevésbé kelljen a jövőben efféle alkalmazkodási lépésekre hagyatkozni, a globális éghajlatváltozást kiváltó okok, vagyis az emberi tevékenységekből származó üvegházgáz-kibocsátások széleskörű, azonnali csökkentésére van szükség. Ha nem teszünk semmit, az az alacsony hegyvidéki hótakaró, és ezzel a síturizmus végét jelentheti a legtöbb helyen már ebben a században.