Cserjék, szerszámos bódék, pincék, esetleg a lakásunk zugai – ezek azok a helyek, ahol pókokra számíthatunk. De mi a helyzet a stranddal? Vagy egy patakkal? Egyes pókok otthonukat közel a vízhez, ritkább esetekben a vízben alakítják ki: víz alatt a hínárok tövébe költöznek, vízzáró kokonokat készítenek kerti vagy nagyobb tavakban, kavicsok alatt rejtőznek a tenger vagy a patakparton.
„A pókok meglepően alkalmazkodóképesek, ez az egyik oka annak, hogy képesek benépesíteni ezt a vizes környezetet” – mondja Ximena Nelson, az új-zélandi Christchurch-i Canterbury Egyetem viselkedésbiológusa.
A vízi vagy félvízi pókok megtalálása nehéz munka, mondja Nelson: ő és egy diákja négy évet töltöttek azzal, hogy a Marpissa marina néven ismert ugrópókot nyomon kövessék a kavicsos tengerparti strandokon, de általában, amint sikerül megtalálniuk, rögtön el is tűnik a sziklák alatt. És sajnos néhány vízi pók biztosan végleg el is tűnik, mielőtt a tudósok felfedezhetnék őket, mivel vizes élőhelyeik egyre inkább zsugorodnak az éghajlatváltozás és az emberi tevékenység miatt.
Fotó: Dulai Dávid (Vidrapók)
Amit a tudósok tudnak, az az, hogy több tucat leírt pókfaj tölti idejének legalább egy részét a vízben vagy annak közelében, és szinte biztosan még több vár felfedezésre – mondja Sarah Crews, a San Francisco-i Kaliforniai Tudományos Akadémia arachnológusa. Úgy tűnik, hogy a pókok számos különböző alkalommal használták ki a vízzel járó előnyöket történelmük során. Crews és kollégái pókokat vizsgáltak, és 2019-ben arról számoltak be, hogy 21 taxonómiai család tartalmaz félvízi fajokat, ami arra utal, hogy az evolúciós esemény több, egymástól független időpontban következett be. Csak néhány (még a leírt pókfajok 0,3 százaléka sem) tengerparti pók, sokkal többet találtak édesvíz közelében – mondja Nelson.
Egyelőre nem világos, hogy mi késztetné a sikeres szárazföldi lakókat arra, hogy vizes élőhelyekre költözzenek. A pókok, – mint csoport –, valószínűleg körülbelül 400 millió évvel ezelőtt fejlődtek ki olyan élőlényekből, amelyek röviddel azt megelőzően hagyták el a vizet. Ezekből az ízeltlábúakból azonban hiányzott a modern pókokra jellemző „vékony derék”. Feltehetően azokat a pókokat, amelyek később visszatértek a vízi környezetbe, erősen vonzhatta valami élelem, vagy esetleg a nem biztonságos szárazföldi körülmények hajtották őket vissza – mondja Geerat Vermeij, paleobiológus, a Kaliforniai Egyetem nyugalmazott professzora. Nem tudni, hiszen a víz, – másképpen igaz –, de szintén komoly túlélési kihívásokat jelent.
Fotó: Mészáraos András (A zsákmány)
„Mivel annyira függenek a levegőtől, erősen korlátozottak abban, hogy egyáltalán képesek-e bármit is tenni, amikor a víz alatt vannak, azon kívül, hogy elviselik azt” – mondja Vermeij. Az újonnan megjelent vízi pókoknak a vízi körülményekhez jobban alkalmazkodott ragadozókkal, például rákfélékkel kellett versenyezniük, különösen az óceánokban – mondja. És, ha a víz elárasztja a pók keringési rendszerét, akkor meghal, ezért nyilvánvalóan adaptációkra volt szükségük.
De a pókok azóta már számos víztaszító tulajdonsággal rendelkeznek – mondja Crews. Viaszos, vízlepergető külsejük van, gyakran szőrszálakkal borított a testük, melyek kényelmesen csapdába ejtik a légbuborékokat. Még a nyolc láb is hasznos – mondja Nelson. A pókok szépen eloszlathatják súlyukat, hogy képesek legyenek a vízfelszínen járni, vagy ha éppen szükséges, akkor eveznek velük.
Néhány pók azonban egy következő szintre emelte vízi adaptációját. Gondoljunk csak a búvárpókra, az Argyroneta aquatica-ra, egy túlteljesítő pókra, amelyről ismert, hogy a következőket mind a víz alatt végzi: lélegzik, vadászik, vagy éppen szaporodik. Európában és Ázsia egyes részein édesvízben található, selymes víz alatti lombkoronát gombolyít, és testszőrzetén keresztül légbuborékokat visz a felszínről le, a mélyben található otthonába. Amikor elhagyja azt, egy kisebb légbuborékot visz a hátán, mint egy kis oxigénpalackot.
Videó: Dr. Kriska György (A levadászott vadász)
A tengerparti pókok különösen ijesztő körülményekkel szembesülnek – mondja Nelson, aki társszerzője volt a tengeri pókok adaptációiról szóló cikknek a 2024-es Annual Review of Entomology számára. „Van egy csobbanási zóna” – mondja. „Ez egyfajta vad környezet.” Lehet, hogy egy pók az egyik percben a forró napon sütkérezik, a következőben pedig hideg sós vízbe csobban. Egyes pókok az árapályokkal együtt fel és le vándorolnak a strandjainkon; Nelson úgy gondolja, hogy figyelemmel kísérhetik a holdciklusokat, hogy előre lássák, mikor kell mozogniuk.
Más tengerparti pókok vízzáró fészkeket gombolyítanak, ahol órákig elrejtőznek, amíg az árapály tart. A Marpissa marina például szép, homorú terekkel rendelkező tengeri kagylókat keres, ahol biztonságos „sátrakat” tud készíteni. Egy másik pók, a Desis marina, elrejtőzik azokban a kapaszkodókban, ahol a bikamoszat (Durvillaea antarctica) a sziklákhoz tapad, selyemmel béleli ki a kapaszkodó belsejét, hogy levegővel töltött zsebet hozzon létre, és akár 19 napig is a víz alatt marad. A Desis marina csak akkor bukkan elő, amikor az árapályban szünet van, hogy gerincteleneket, például garnélarákot vadásszon.
Egy póknak, amely még alkalmanként sós vízbe is merül, vagy akár tengeri élőlényeket fogyaszt, szintén megfelelő belső sószintet kell fenntartania. „Feltehetően képesek valahogy koncentrálni a sót, majd kiüríteni” – mondja Nelson. A tudósok nem tudják, hogy a tengeri pókok hogyan viszik ezt végbe. Egy 1984-es tanulmány szerint, létezik egy árapály zónás pók, a dél-afrikai Desis formidabilis, amely kényelmesen fenntartja a belső sókoncentrációját, hasonlóan a rákokhoz, melyeket fogyaszt.
Amikor egy pók napokig vagy hetekig korlátozott levegőellátással rejtőzködik, az oxigénszint is kritikus kérdéssé válhat. Érdekes módon a kutatók génvariánsokat azonosítottak a vízi pókok oxigénnyelő, energiatermelő mitokondriumaiban, amelyek segíthetnek nekik megbirkózni az alacsony oxigéntartalmú környezettel. Ezek a változások tükrözik a mitokondriális gének kedvező változásait a nagy magasságú, alacsony oxigéntartalmú környezetben élő madarakban is.
Egy másik tanulmányban a kutatók a vízi és szárazföldi pókok szövőmirigyeiben található géneket vizsgálták. Azt találták, hogy a vízipók selyemben nagy arányban van víztaszító aminosavpár, glicin és valin – ami szintén adaptáció lehet, állítják. De a világ összes alkalmazkodóképessége sem biztos, hogy elegendő néhány vízipók megmentéséhez. Nelson Marpissa marina pókja például nagyon különlegesnek tűnik az általa elfoglalt strandokkal kapcsolatban. A kavicsoknak éppen megfelelőnek kell lenniük, nem túl nagynak vagy kicsinek. Ha a tengerszint emelkedése miatt a víz elárasztja a Marpissa marina strandjait, lehetséges, hogy a pókoknak nem lesz hova menniük – mondja Nelson. „Tehát azok a pókok el fognak tűnni.”
Fotó: Daróczi Csaba (Családi hálózat)
Marco Isaia, az olaszországi Torinói Egyetem arachnológusa a búvárpók és a parti vidrapók (Dolomedes plantarius) vizes élőhelyeit vizsgálta. A vizes élőhelyek folyamatosan tűnnek el, az egyes fajok számára elérhető élőhelyek egy évtized alatt több mint 25 százalékkal zsugorodtak, és valószínű, hogy ideális elterjedési területük észak felé mozdul el – magyarázta Isaia, munkatársaival egy 2022-es tanulmányban. A pókoknak nehéz lenne átkelniük a szárazföldön új vizes élőhelyekért, és az észak-európai tél egyébként is túl hidegnek bizonyulhat. „A vizes élőhelyek elvesztése és pusztulása várhatóan súlyos hatással lesz a túlélésükre, valamint növeli a kihalási kockázatukat.” – mondja Isaia.
Tekintettel ezekre a kockázatokra, egyes vízi pókok a dodó útját járhatják, mielőtt a tudomány foglalkozna velük. „Gyanítom, hogy a tengerpart vagy a folyó minden sziklás medrében nagy valószínűséggel élnek pókok, amelyekről nem tudjuk, hogy léteznek, mert jól elbújnak” – mondja Nelson.
Írta: Lajtár Lili – biológus
A cikk borítóképét készítette: Darányiné Bakos Éva (Édes otthon)
