Április második felében elkezdődik a réteken a kosborfélék virágzása. Ilyenkor a természetvédelmi őrök felkeresik a már ismert termőhelyeket és újak után is kutatnak, felmérik az állományokat.
A Somogy-Tolnai Tájegység gyepterületeit változatos sokszínűség jellemzi. A száraz, homoki gyepeknek két fő típusát különböztetjük meg: Belső-Somogyra mészkerülő, a Dél-Mezőföldre pedig meszes homoki gyepek a jellemzőek. A tápanyagokban szegény (láp) és gazdag (mocsár), jó vízellátottságú területeken az egész Tájegységben nedves- és kiszáradó láprétekkel, magassásos társulásokkal, átmeneti-, forrás- és fűzlápokkal találkozhatunk.
A homoki gyepek egyik legjellemzőbb orchidea-féléje a vitézkosbor, amely a Tájegység két állattartó telepének, a homokpusztainak és a nagydoroginak a közelében is előfordul. A buckatetőkre jellemző száraz gyepek és a buckaközi láprétek sajátos, átmeneti érintkezési (kontakt) zónájában is szép számmal találkozhatunk orchideákkal. Az agár– és poloskaszagú sisakoskosbornak, a sömörös pettyeskosbornak, és még a viszonylag ritka, fokozottan védett pókbangónak is ismertek állományai mind a somogyi, mind a tolnai területeken.
A nedves rétek legmélyebben fekvő részein él a mocsári és a pompás sisakoskosbor, a hússzínű ujjaskosbor és a Tengelici-homokvidék ritkasága, a mocsári nőszőfű. Szintén az utóbbi kistáj kissé magasabb térszínein figyelhetjük meg a sokszor hatalmas tömegben előforduló szúnyoglábú bibircsvirágot. Végezetül a láprétek legszárazabb termőhelyein a poloskaszagú sisakoskosbor fordul elő, többek között a nagydorogi Cikta major kaszálórétjein is.
Talán nem meglepő, hogy az időjárás befolyásolja az orchideák életmenetét is. Fontosak számukra a megelőző év klimatikus viszonyai, de például a növekedési szakaszban előforduló szárazság (mint amilyen az idei tavasz) is csökkentheti a virágzó egyedek számát. Emellett azért akkor sem kell csodálkoznunk és rosszra gondolnunk abban az esetben, ha nem találjuk az egy éve lefotózott, és pontosan megjelölt orchidea tövet. Ugyanis más növénycsoportokkal ellentétben jellemző rájuk az ú.n. lappangás jelensége, ami azt jelenti, hogy az adott évben ki sem hajtanak, látszólag „eltűnnek”. A lappangás általában egy-két évig tart, de ez természetesen egyed-, faj-, termőhely-, stb. függő, és pl. a széleslevelű nőszőfűnél 18 év hosszúságot is megfigyeltek. Ezt az állapotot a kutatások tapasztalatai alapján elsősorban a stressz válthatja ki, de értelmezhető a „szaporodás költségeként” is. A virágzás és különösen a termésérlelés ugyanis komoly megterhelést jelent, így a lappangás felfogható egy „erőgyűjtési” életszakaszként is, amikor az orchideákra olyannyira jellemző mikorrhiza (gombagyökér) kapcsolatok segítségével a tartalékok megnőhetnek.
A cikk borítóképét készítette: Gór Ádám
Szöveg és fotó: Nagy Gábor
további fotók Facebook oldalunkon elérhetőek
