Az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény Részes Felei „felismerve, hogy a rendelkezésre álló legjobb tudományos ismeretanyag alapján hatékony és progresszív válasz szükséges az éghajlatváltozás közelgő veszélyére” 2015-ben tető alá hozták a Párizsi Megállapodást. A dokumentum aláírásával kötelezettséget vállaltak arra, hogy csökkentik üvegházhatású gázkibocsátásaikat annak érdekében, hogy a globális átlaghőmérséklet emelkedését jóval 2 °C alatt tartsák az iparosodás előtti szinthez képest, továbbá erőfeszítéseket tesznek azért, hogy ez már 1,5 °C alatt korlátozható legyen. Ez az első alkalom, hogy egy ilyen széleskörű megállapodás létrejöhetett – a világ gyakorlatilag összes állama aláírta –, világos és egyértelmű éghajlatvédelmi célokat kitűzve. Aleksandra Kardaś vendégcikke.
Álljunk csak meg egy szóra… valóban világosak és egyértelműek azok a célok? Mit is tesznek valójában az egyes országok annak érdekében, hogy a globális felmelegedés mértékét az adott határon belül tartsák? Ennek megválaszolásához a szakértőkhöz fordultak a Keretegyezmény tagjai. Hogy teljesíthessék a vállaltakat, először is azt kérték az Éghajlatváltozási Kormányközi Testülettől (IPCC), az ENSZ tanácsadó tudományos szervétől, hogy készítsenek egy Külön Jelentést. A 2018 októberében publikált jelentés bemutatja, hogy mekkora is a különbség 1,5 és 2 °C-os felmelegedés között, hogy lehetséges-e a 1,5 fokos küszöb alatti tartani a globális átlaghőmérséklet emelkedését, s ehhez milyen lépéseket kellene megtenni.
A diagnózis kemény volt.
A globális felmelegedés korlátozása lehetséges a fizika és kémia törvényei alapján, de ehhez eddig soha nem látott mértékű változtatásokra van szükség
– mondta el Jim Skea, az IPCC III. Munkacsoportjának társelnöke. A kutatók szerint „gyors és nagy horderejű” átalakításokra van szükség az energiatermelésben, az iparban, az épületeinkben, a közlekedési rendszerekben, valamint a földgazdálkodásban és a városokban. Azok a jövőbeni forgatókönyvek, amik lehetővé tennék, hogy 1,5 °C-nál korlátozzuk a globális melegedés mértékét – vagy azt csak egy rövid időre haladjuk meg – a fosszilis tüzelőanyagok használatának drasztikus csökkentését feltételezik, beleértve a kőszén villamosenergia-termelésből való teljes kivezetését és a fennmaradó (kevés) gázzal működő erőmű felszerelését szén-dioxid-megkötő és -tároló berendezésekkel. 2050-re megújuló energiaforrásokból kellene biztosítani villamos energia termelésünk 70–85%-át. A légkörbe pöfögött szén-dioxid és más légszennyezők – mint például a füst, korom – minél nagyobb mértékű csökkentése érdekében a közlekedés és az épületek (főzés, fűtés, stb.) széleskörű villamosítására van szükség. Az ipari tevékenységekből származó szén-dioxidot 65-90%-kal csökkenteni kell. Változtatni kell azon is, ahogy a földekkel bánunk (az IPCC földhasználatról szóló Külön Jelentése foglalkozik részletesebben ezzel a témával), többek között le kellene faragni a legeltetésre és takarmánynövények termesztésére szánt területek részarányát az energianövények és erdők javára. A 1,5 fokos Külön Jelentés azt is hangsúlyozta, hogy „mindegyik megoldási pálya, amelyik a globális melegedést 1,5 °C-nál korlátozza (a 1,5 fok túllövése nélkül, vagy csak csekély mértékű időszakos túllövéssel) bizonyos mértékben a légköri szén-dioxid eltávolítására támaszkodik”.
Összefoglalva, a szakértők egyetértenek abban, hogy az élet szinte minden terén és minden szervezeti szinten – az egyéntől, az egyes országokon át egészen a globális közösségig – változtatásokat kell bevezetni. Mégis, időre időre belefutunk olyan szalagcímekbe, melyek a klímaváltozásra egyetlen egyszerű-de-nagyszerű megoldást kínálnak, ami még azt is lehetővé tenné, hogy vígan folytathassuk a fosszilis tüzelők égetését, s a féktelen üvegházgáz kibocsátásokat. Ezen „csodamegoldásokat” sokszor egyébként jó szándékú emberek terjesztik, akik szívükön viselik a környezetvédelmi és humanitárius ügyeket.
„Az erdők megmentenek minket”, „Az éghajlatváltozás elleni küzdelem legjobb módja? Ültess fát! ” és ehhez hasonló szalagcímek voltak igazán népszerűek idén. Ezeket egyébként éppen egy tudományos cikk inspirálta, ami a rangos „Science” hasábjain jelent meg (Bastin és társai: The global tree restoration potential). Sajnos azonban a kutatók következtetéseit eltúlozva interpretálták. Ez meglehetősen gyakran előfordul, és akár már a forráshoz közel megtörténhet, mint például az intézmény weboldalának hivatalos sajtóközleményében.
De kezdjük az elején. Az emberi tevékenység szén-dioxid (korunk éghajlatváltozásáért felelős egyik legfontosabb üvegházhatású gáz) kibocsátása elsősorban két folyamathoz köthető: a fosszilis tüzelőanyagok égetéséhez és a földhasználat megváltoztatásához. A „földhasználat megváltoztatása” sokféle tevékenységet jelenthet, mint például egy füves terület szőlőültetvénnyé alakítását, de legtöbbször a vizes élőhelyek lecsapolását vagy erdőirtást takar. Az ökoszisztémák óriási szénraktárak, amelyek az élő és elhalt növényekben, valamint a talajban eltárolják a szenet. Ezeknek a rendszereknek a károsodásával – a növényzet lassú pusztulása vagy elégetése által, valamint a talaj lepusztulása és oxidációja révén – szén-dioxid és metán szabadul a légkörbe. Az ipari forradalom kezdete óta – ami a gőzgép meghajtásához szükséges faanyag tömeges kitermelésével indult, még a szénkorszak előtt – az erdőirtás és földhasználat változtatásából fakadóan 660 gigatonna szén-dioxidot bocsátottunk ki, ami közel egyharmada az összes kibocsátásunknak. Körülbelül 40%-a ennek a szén-dioxidnak még mindig a légkörben van. Mindezt a szénraktározó ökoszisztémák helyreállításával és megerősítésével lehetne ellensúlyozni. A szén-dioxid légkörből való eltávolítására bizonyos mértékű erdősítéssel (új erdők ültetése) és újraerdősítéssel (erdők helyreállítása) az IPCC 1,5, illetve 2 °C-kal konzisztens forgatókönyvei is számolnak, mint kiegészítő intézkedések. Segítségükkel kivonhatnánk a légkörből nagyjából ugyanazt a szénmennyiséget, amit a földhasználat megváltoztatásával szabadítottunk fel. Ugyanakkor korántsem biztos, hogy ez az út járható volna, ugyanis az eddig művelésbe vont területeket élelmiszer-előállításra használjuk.
Az említett Bastin és társai által írt cikk bizakodásra ad okot, hogy ez lehetséges. A szerzők állításuk szerint elegendő helyet találtak a Földön további kb. 1 milliárd hektár fának, ami többé-kevésbé hatékony megoldás lenne. Azonban a friss eredményeket azóta is heves vita övezi – a Science október 18-i számában három kutatócsoport levele is megjelent, amelyek rámutatnak a Bastin-csoport elemzésének, illetve következtetéseinek lehetséges gyengeségeire. Ökoszisztéma szakértők szerint, ha az erdei ökoszisztéma életképes volna a javasolt helyeken – figyelembe véve a helyi időjárási, víz- és talajviszonyokat –, akkor már ott lenne. Arra is felhívják a figyelmet, hogy a fák képesek jelentősen átalakítani a környezetüket, ugyanis nemcsak jó szénraktározók, de befolyásolják a helyi vízkörforgást és a talajviszonyokat is, ami viszont megváltoztathatja az egész helyben levő ökoszisztéma által tárolt teljes szénmennyiséget. Úgy tűnik továbbá, hogy egy másik jelentős akadály lehet a mezőgazdasági és legelőterületek iránti egyre növekvő igény. Ezért a Bastin-csoport becslése talán túl optimista.
De még ha igazuk is lenne, az általuk becsült famennyiség csak a földhasználattal kapcsolatos kibocsátásokat kompenzálná, a fosszilis tüzelőanyagok égetéséből származókat nem, tehát arra nem lenne elegendő, hogy „megmentsen minket”.
A túlzó állítások másik népszerű terepe a húsipar. A hústermelés egy különösen alacsony hatékonyságú folyamat, ami a legelők és a takarmány előállításához szükséges nagy területigény miatt jelentősen hozzájárul a szén-dioxid-kibocsátásokhoz, az intenzív takarmánytermesztés a műtrágya használat miatt a dinitrogén-oxid-kibocsátást növeli meg, és magas metán-kibocsátást eredményez a kérődzők emésztése és trágyája is. Attól függően, hogy mennyire teljes körű szénlábnyomot számolunk, a hústermelés szénlábnyoma akár 12-18 %-át is kiteheti az emberi tevékenységekből fakadó globális üvegházgáz kibocsátásoknak (FAO 2006, FAO 2013, Havlik et al. 2014). Ez óriási mennyiség, ezért a húsfogyasztás és -termelés csökkentése a Párizsi Megállapodás céljaival összhangban levő kibocsátási forgatókönyvek esszenciális része. Az étrend megváltoztatása ugyancsak egy viszonylag hatékony módja az egyéni szénlábnyom csökkentésének.
Talán mivel a hústermelés nemcsak környezeti, hanem etikai kérdés is, az emberek hajlamosak túlbecsülni annak jelentőségét az éghajlatváltozás szempontjából: egyesek az emberi eredetű üvegházgáz-kibocsátások közel felét ennek tulajdonítják, illetve azt állítják, hogy a vegán életmódra való áttérés elegendő lenne a globális felmelegedés megfékezéséhez. Ez sajnos jelenleg nem igaz, ugyanis legalább akkora mennyiségű üvegházgáz kerül a levegőbe más szektorokból, például az energiatermelés, az ipar vagy a közlekedés által (IPCC 2014), mint a húsiparból.
Mivel a globális gazdaság teljes körű és minden szervezeti szintet érintő átalakítása nagyon nehéz feladat, rendkívüli erőfeszítéséket, pénzt és önvizsgálatot igényel, ezért minden olyan javaslat, ami szerint a problémát gyorsan és erőfeszítés nélkül meg tudjuk oldani, könnyen népszerűvé válik.
Nincs azonban olyan univerzális megoldás, ami egy varázsütésre véget vethetne a problémának.
A légkörben felgyülemlő üvegházhatású gázok rengetegféle emberi tevékenységből erednek, ráadásul a szén-dioxid-megkötő és -tároló technológiák gyerekcipőben járnak még. Miként az IPCC fogalmazott Külön Jelentésében, az éghajlatváltozás mérséklése számos egyidejű megoldást igényel minden szervezeti szinten – „mindenki egyért és egy mindenkiért”.
Írta: Aleksandra Kardaś
Az angol eredetiből fordította: Lehoczky Annamária
