ForrásMásfél fok; Kis Anna – Meteorológus, a földtudományok doktora (PhD), az ELTE TTK Meteorológiai Tanszékének tudományos munkatársa, a Másfél fok egyik állandó szerzője.

Sokan hajlamosak félreérteni a globális felmelegedést 2 fok alatt tartani ígérő Párizsi Megállapodást és a részben annak nyomán egyre több ország által kitűzött, az EU által 2050-re elérni ígért klímasemlegességet: úgy tűnhet, hogy klímaváltozásból fakadó kockázatok is távlatiak, a „mi” életünkben nem fordul igazán rosszra a helyzet. Az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének (IPCC) új jelentése ezzel szemben azt bizonyítja, hogy ha nem mérsékeljük a kibocsátásokat és nem alkalmazkodunk már a következő két évtizedben kézzelfoghatóan rosszabbodni fog a helyzet – ráadásul először leginkább pont az északi-sarkvidéken, ahol a jégmezők olvadásával további visszacsatolási folyamatok indulhatnak el. Az érvelés viszont fordítva is igaz: ha hatékony intézkedésekkel már most erősen mérsékelnénk az éghajlatváltozást, akkor a hőmérséklet-emelkedés esetén valószínűleg már a közeli jövőben éreznénk a csökkenő tendenciát.

Nagyon valószínű,  hogy a globális hőmérséklet a közeli jövőben 0,4–1,0 °C-kal lesz magasabb az 1995–2014-es időszakhoz képest – áll az IPCC hatodik helyzetértékelő jelentésében (AR6). A „nagyon valószínű” megfogalmazás az IPCC-nél a 90+ százalékos biztonsággal állítható kijelentésekre vonatkozik, azaz a modellszámítások szerint csaknem biztos, hogy ezzel kell számolnunk.

2030-ra 40-60%-os valószínűséggel fordulhat elő, hogy egyes évek átlépik, meghaladják a 1,5 °C-os hőmérséklet-emelkedést az 1850–1900-as időszakhoz viszonyítva. A pesszimistább forgatókönyv szerint nagyon valószínű, hogy ez be fog következni, míg az optimistább szcenárió szerint ez az esemény valószínűbb, mint nem. Attól még, hogy ideiglenesen átlépjük a 1,5 °C-os küszöbértéket, az nem azt jelenti, hogy ne volnánk képesek a század végéig visszacsökkenteni, de a legjobb elérhető tudományos eredmények alapján kisebb kockázatokkal jár az emberiségre és a földi élővilágra nézve, ha nem haladjuk meg ezt az értéket.

Pont ott lesz a legnagyobb melegedés, ahol a leginkább nem kéne

A legnagyobb mértékű melegedés a magasabb földrajzi szélességeken, különösen az Északi-sarkvidéken, télen várható. Általánosságban elmondható, hogy a szárazföldeken magasabb hőmérséklet-emelkedés valószínűsíthető, mint az óceáni területek felett. Az 1995–2014-es időszakhoz képest az északi félteke szárazföldjeinek nagy részén a melegedés meghaladhatja az 1 °C-ot. A jelenleg elérhető (CMIP6) modell-szimulációk szerint az észak-atlanti térségben, India egyes területein, Észak-Amerika és Eurázsia bizonyos részein télen, a szubtrópusi, keleti Csendes-óceán déli féltekén levő régióiban nem várható erős melegedés a közeljövőben.

A sarkvidék melegedése, a tengeri jég csökkenése az éghajlatváltozás egésze szempontjából kritikus, hiszen olyan folyamatokat indít be, amelyek tovább erősítik a globális felmelegedést. Csökken a terület albedója, valamint megváltozhatnak az óceáni áramlások, amelyek a tengeri ökoszisztémákon kívül az egész éghajlati rendszerre hatással vannak. Az általunk a földi rendszerbe tett többlet energiát eddig is döntően az óceánok vették fel, azonban ezen képességük nem végtelen. A permafroszt olvadásával pedig olyan visszacsatolási folyamatok indulhatnak be, amiket jelenlegi tudásunk szerint nem tudnánk irányítani.

Nemcsak a hőmérséklet, a csapadékeloszlás is megváltozik

Nagyon valószínű, hogy a csapadék növekedni fog a magas földrajzi szélességeken, az óceáni területek felett és a trópusok nedves régióiban. A száraz régiókban csökkenés várható, amely szubtrópusi területeket is érint. A közeli jövőre becsült változások erőssége azonban kicsi a belső változékonysághoz képest.

A belső változékonyság mellett a modellből eredő bizonytalanság dominál, míg a forgatókönyvből eredő bizonytalanság a csapadék-szimulációk esetén nagyon kicsi.

A trópusi óceánokban  a csapadékváltozást nagymértékben a tengerfelszín-hőmérséklet változásának mintája vezérli, míg a szubtrópusokon elsősorban a szén-dioxid kényszerhez való gyors igazodás irányítja a csapadékot. Az üvegházgázok okozta kényszerre adott válasz mellett a természetes és antropogén eredetű aeroszolok is hatást gyakorolnak a csapadék regionális mintázatára.

Az Északi-sarkvidéken a modellek szerint a tengeri jég nagyfokú megbízhatósággal csökkenni fog szeptemberben.

Ez a változás nagyobb függőséget mutat a szcenáriók tekintetében: például, a szeptemberi északi-sarkvidéki tengeri jég kiterjedése valószínűtlen, hogy 1 millió km2 alá esne 2040 előtt az optimista szcenárió szerint, míg ha a pesszimistább fogatókönyvet vesszük alapul, akkor ugyanezen esemény már valószínű, hogy be fog következni.

Forrás: pixabay.com

A vulkánokat sem lehet elhanyagolni

Egy nagyobb vulkánkitörés megváltoztathatja a közeli jövőre vonatkozó projekciókat. A Pinatubo 1991-es kitöréséhez hasonló eset az északi félteke hűlését eredményezné, amelynek mértéke 0,09–0,38 °C között tetőzne és háromtól öt évig tartana a hatásaÖsszehasonlításképp: a Pinatubo kitörése során kb. 15-20 Tg kén-dioxid került a légkörbe, míg például a Nabro 2011-es kitörése esetén ez az érték 1,5 Tg volt. A 2021 szeptemberében kitört La Palma vulkán légköri hatásait itt követhetjük nyomon; a hozzá kapcsolódó kén-dioxid kibocsátás október elején mintegy 250 ezer tonnára volt tehető. Az ipari forradalom kezdete előtt, az elmúlt 2500 évben, a nagyobb vulkánkitörések voltak a néhány éves, illetve évtizedes skálán észlelhető hőmérséklet-változékonyság elsődleges vezérlői az északi féltekén. A lehűlés a legnagyobb kitörések után akár 10 évig is tarthatott.

A vulkánkitörések nemcsak a hőmérsékletre, de a nedvességi viszonyokra is hatással vannak. A csapadékot tekintve, a vulkánkitörések általában globális csökkenést eredményeznek néhány évre. A nedvesebb régiók szárazodnak és a szárazabb régiók nedvesebbé válnak ilyenkor, ami pont ellentétes a globális felmelegedésre adott csapadék-válasszal. Ez egyben azt a klímaszkeptikus mítoszt is cáfolja, hogy korunk éghajlatváltozásáért a vulkáni tevékenység volna a felelős.

Forrás: pixabay.com

Mielőbbi cselekvés szükséges, még ha nem is látjuk azonnal az eredményt

Ha minél előbb elkezdenénk jelentősen csökkenteni az üvegházhatású-gázkibocsátásainkat, akkor a hőmérséklet esetén valószínűleg már a közeli jövőben éreznénk ezen erőfeszítések pozitív hatását.

Azonban a többi éghajlati tényező esetén a belső változékonyság dominálna ezen a rövidebb időtávon. Mindazonáltal fontos, hogy mielőbb rendszerszintű változások kerüljenek bevezetésre az éghajlati- és ökológiai válság megfékezésének érdekében az életünk minden területén, hiszen minél később cselekszünk, az éghajlati rendszer visszacsatolásai miatt annál később lesz meg az eredménye.

Az IPCC 6. helyzetértékelő jelentésében (AR6) közeli jövőként a 2021–2040-es időszakot tekintették, a változásokat pedig két periódushoz, 1995–2014-hez és 1850–1900-hoz viszonyítva vizsgálták. Az elemzések többnyire CMIP6 szimulációk alapján készültek, az SSP forgatókönyvek figyelembevételével.

Az IPCC az alábbi kifejezéseket használja egy lehetséges eredmény bekövetkezési valószínűségének érzékeltetésére: 99–100%: gyakorlatilag biztos, 90–100%: nagyon valószínű, 66–100%: valószínű, 33–66%: bizonytalan kimenetelű, 0–33%: valószínűtlen, 0–10%: nagyon valószínűtlen és 0–1%: rendkívül valószínűtlen. Továbbá 95–100%: rendkívül valószínű, > 50–100%: valószínűbb, mint nem, 0– < 50%: kevésbé valószínű, 0–5%: szélsőségesen  valószínűtlen. A megbízhatóság fokának kifejezésére a nagyon alacsony, alacsony, közepes, nagyfokú, nagyon nagyfokú minősítéseket használják.

A jövőre vonatkozó szimulációk bizonytalansággal terheltek. Ennek három fő forrása az éghajlat belső változékonysága, a modellből eredő bizonytalanság, valamint az alkalmazott forgatókönyv. A közeli jövőre vonatkozó hőmérsékletváltozás bizonytalanságához nagyjából egyforma mértékben járul hozzá a belső változékonyság és a modell-bizonytalanság, és csak csekély mértékben a forgatókönyv. A belső változékonyság sok területen nagy, különösen a közepes szélességeken és a poláris régiókban.