ForrásMásfél fok; Lehoczky Annamária – Éghajlatkutató, szabadúszó környezeti szakújságíró és a Másfél fok állandó szerzője. Doktori (PhD) fokozatát az éghajlatváltozás kutatásában szerezte.

Egy év kényszerkihagyás után október 31-én rajtol el az ENSZ 26. klímacsúcsa (COP26) Glasgow-ban. A klímatárgyalások fő tétje, hogy az országok növelik-e az éghajlatvédelmi vállalásaikat, hiszen a jelenlegi üvegházgáz-kibocsátási trendek mellett a század végére a 3 °C-ot is meghaladhatja a globális felmelegedés mértéke, ami katasztrofális következménnyel járna az egész földi élővilágra és civilizációnkra. Bár számos nagykibocsátó már kitűzött klímasemlegességi céldátumot, a konkrét vállalások még mindig nem elegek ahhoz, hogy 1,5 °C-nál korlátozzuk a felmelegedést. Pedig egy friss jelentés szerint, ha a globális kibocsátások háromnegyedéért felelős G20-ak összekapnák magukat, akkor ez a cél még tartható lenne. De vajon mit tesznek ennek érdekében a nagykibocsátók és hol húzódnak a fő törésvonalak? Három évtized látszólagos egy helyben toporgás után, mit könyvelhetünk el sikerként Glasgow-ban?

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) legfrissebb, kijózanító jelentése és a különösen szélsőséges időjárási eseményekkel és katasztrófákkal zsúfolt nyár egyre hangosabban kongatják a vészharangot: a klímaváltozást okozó üvegházgáz-kibocsátások azonnali, széleskörű csökkentésére van szükség ahhoz, hogy a földi éghajlat élhető és biztonságos maradjon.

Hat évvel ezelőtt a Párizsi Megállapodással a világ gyakorlatilag összes országa beleegyezett abba, hogy hajlandó mérsékelni kibocsátásait annak érdekében, hogy a globális átlaghőmérséklet emelkedését 2°C, de lehetőleg a szakértők által biztonságosnak ítélt 1,5 °C alatt korlátozza. Emellett a fejlett országok azt is vállalták, hogy támogatást nyújtanak a fejlődőknek kibocsátásaik csökkentésére és az alkalmazkodásra.

Az országok részesedése a közös kibocsátás-csökkentési célból és a klímafinanszírozás előteremtése a fejlődők számára már évek óta a klímatárgyalások két legnehezebb kérdése.

Ahhoz, hogy 1,5 °C-nál korlátozzuk a felmelegedés mértékét, 2030-ra az évi globális kibocsátásokat nagyjából a jelenlegi felére kell csökkenteni az IPCC 1,5 fokos jelentése alapján. 2050-re pedig nettó zéró kibocsátást kell elérni, vagyis a légkörbe bocsátott üvegházgázokat minimálisra kell szorítani, a maradék kibocsátást pedig „elnyelők” (például természetalapú megoldások, illetve szén-megkötő technológiák) révén ki kell vonni a légkörből.

Ehhez képest az ENSZ legutóbbi értékelő jelentése szerint az országok (július 30-ig benyújtott) hivatalos klímavállalásai, az ún. Nemzetileg Meghatározott Hozzájárulások, 2030-ra együttesen 16%-kal növelnék a globális kibocsátásokat a 2010-es szinthez képest. Ez nagyon távol van attól, amire az IPCC szerint szükség lenne:

a jelenlegi vállalások a század végére nagyjából 2,7 °C-os globális felmelegedést eredményeznének az ipari forradalom előtti időkhöz képest, ami majdnem kétszerese a még biztonságosnak tartott 1,5°C-os értéknek.

A globális kibocsátások trendje az országok jelenlegi klímavállalásai szerint (piros), továbbá a 2°C-os (sötétkék), illetve 1,5°C-os felmelegedéshez vezető kibocsátási pályák (világos kék) (Forrás: UNFCCC)

Ha a G20-ak felelősségükhöz mérten lépnének fel, a 1,5 fokos cél még tartható lenne

A világ népességének kétharmadát és a globális GDP 80%-át adó G20-ak felelnek a globális kibocsátások 75%-áért, ezért ezeknek az országoknak óriási szerepe van az éghajlatváltozás mérséklésében. A WRI és a Climate Analytics közös elemzése szerint, ha a hivatalos klímavállalások mellett figyelembe vesszük azokat az ígéreteket is, amelyeket a G20-ak már bejelentettek valamilyen formában (pl. az áprilisi New York-i klímacsúcson), de hivatalosan még nem nyújtották be az ENSZ felé, akkor a század végére 2,7°C helyett már „csak” 2,1°C-os felmelegedés várható.

Ha pedig az összes G20-tag nettó nulla kibocsátási célt tűzne ki a század közepére és 2030-ig az IPCC által szükségesnek ítélt kibocsátás-csökkentést vállalna, akkor 1,7 °C-nál korlátozható lenne a század végére várható felmelegedés.

Ez is jól illusztrálja, hogy pusztán néhány országnak milyen nagy szerepe van a klímacélok elérésében, és egyben a klímatárgyalások sikerességében is. Ahhoz pedig, hogy a kívánt 1,5 °C-os küszöbértéket tartani tudjuk, a G20-on kívüli országok részéről is ambiciózus hozzájárulásra van szükség, valamint a nemzetközi repülésből és hajózásból származó kibocsátásokat is jelentősen vissza kell fogni – az utóbbi szektorban már vannak célok, az előbbi még várat magára.

Jó hír – ahogy azt az IPCC legfrissebb jelentése is megerősítette –, hogy ha a kibocsátásokat sikerülne gyorsan és kellő mértékben csökkenteni, akkor fizikailag nincs korlátja annak, hogy a század végére 1,5 °C körül korlátozzuk a felmelegedést és stabilizáljuk az éghajlatot – ez csakis rajtunk múlik. A COP26-ra érkező döntéshozóknak és tárgyalóknak ennek fényében kellene vállalásaikat növelniük és terveiket részletezniük.

Összeszedik-e magukat a G20-ak?

A globális kibocsátás több mint feléért felelős 63 ország már megfogalmazott nettó nulla kibocsátási célt (politikai bejelentésként vagy már szakpolitikába és törvénybe is ültetve), köztük van számos fejlődő ország és néhány nagykibocsátó is, mint pl. Kína, az USA, az EU vagy Brazília. Mindezen hangzatos célkitűzések azonban csak akkor vehetők komolyan, ha részletesen kidolgozott, működőképes útitervvel támasztják alá őket, és nem klímapolitikai kreatív könyveléssel próbálnak kibújni a valódi cselekvés alól.

Jelenleg egyetlen G20-ország klímavállalása sem kompatibilis a 1,5 fokos küszöbértékkel.

A fenti elemzések publikálása óta Japán és Dél-Afrika állt elő magasabb vállalással, de ennél sokkal többre van szükség. Kína, India, Szaúd-Arábia és Törökország – amelyek együttesen a globális üvegházgáz-kibocsátás 33%-áért felelősek – a határidőig nem nyújtottak be frissített terveket,

pedig ha ezek az országok a Párizsi Megállapodással kompatibilis kibocsátás-csökkentést vállalnának 2030-ra, akkor már közel a fele meglenne a globális célnak.

Ha a G20-ak a 1,5 fokos küszöbértékkel kompatibilis vállalást tennének, akkor a még hátralevő kibocsátáscsökkentésből ekkora mértékben részesednének. Kína van a lista tetején, hisz még vállalása nagyon távol van a céltól, ezzel szemben UK vállalása már majdnem teljesíti a ráeső részt (Forrás: WRI)

Értelemszerűen, a világ legnagyobb kibocsátójának, Kínának az álláspontja sorsdöntő fontosságú a COP26 sikerét illetően, éppen ezért hónapok óta zajlanak a diplomáciai egyeztetések Hszi Csin-ping kínai elnök, valamint a másik két nagykibocsátó, az USA és az EU között. Kína 2060-ra nettó nulla szén-dioxid kibocsátást ígért, és a napokban közzétett hosszútávú stratégiája szerint várhatóan 2030-ra tetőznek majd kibocsátásai – azonban arra nem tértek ki, hogy pontosan hol van ez a tetőpont.

Ez alapján frissített hivatalos klímavállalásukat még be kell nyújtaniuk az ENSZ felé, lehetőleg a COP26 megkezdéséig. Ebben érdemes lesz odafigyelni arra, hogy erősebb 2030-as célt fogalmaznak-e meg és a szén-dioxidon túl más üvegházgázokra (mint például a metán) is kiterjesztik-e a célokat. Még kérdéses, hogy az elnök maga részt vesz-e a csúcson. Az azonban bizonyos, hogy

Kína magasabb kibocsátás-csökkentési vállalása nélkül szinte lehetetlen lesz a COP26 fő célját teljesíteni, azaz, hogy a 1,5 fokos küszöbértékkel kompatibilis pályára álljon a globális kibocsátás.

Az üvegházhatású gázkibocsátások radikális csökkentésére van szükség ahhoz, hogy a globális felmelegedést 1,5 °C-nál korlátozzuk. (Forrás: WRI – az IPCC Külön Jelentés adatai alapján, fordítás: a szerző)

India, a világ negyedik legnagyobb kibocsátója az USA és az EU után, szintén fontolgatja a magasabb 2030-as célszámokat, amiben fontos szerepet játszana a 2030-ra kitűzött 450 GW megújuló energia kapacitás telepítése. Az Egyesült Királyság stratégiai kapcsolatukra építve igyekezte Indiát meggyőzni klímavállalásainak növeléséről és egy klímasemlegességi céldátum felállításáról.

Törökország 6 év után nemrég – utolsók között – ratifikálta a Párizsi Megállapodást, és ezzel párhuzamosan a török kabinet 2053-ra nettó nulla kibocsátási célt határozott meg, azonban ezt még hivatalosan is be kell nyújtaniuk az ENSZ felé. Oroszország 2060-ra kíván karbonsemlegességet elérni, de az eddig benyújtott 2030-as célja rendkívül gyenge, amit sürgősen felül kellene vizsgálnia.

A G20-ak között olyanok is vannak, akik ugyan frissítették vállalásukat, de abban nem növelték a 2030-as célokat (pl. Ausztrália és Indonézia), sőt, volt olyan ország, amelyik lazított azokon (pl. Brazília és Mexikó) – sokak felháborodására.

Még a jó példát mutatni akaró Európai Unió és az Egyesült Államok klímavállalása sem teljesen kompatibilis a Párizsi Megállapodással. Ennek egyik oka, hogy történelmi felelősségükhöz és gazdasági erejükhöz mérten nagyobb mértékű kibocsátás-csökkentést kellene vállalniuk, másrészt pedig több pénzügyi támogatást kellene adniuk a szegényebb fejlődő országoknak klímaterveik finanszírozására.

Az EU esetében 2030-ig az 55% helyett legalább 58-70%-os kibocsátás-csökkentésre lenne szükség, emellett emelnie kellene hozzájárulását a közös klímaalaphoz. Magyarország az EU ernyője alatt vesz részt a tárgyalásokon, és az EU-n keresztül a G20-ba tartozik, így a fejlett világ felelőssége vonatkozik rá is.

A COP26 egyik sarkalatos feladata tehát, hogy a G20-ak a 1,5 fokos küszöbértékkel összhangban növeljék vállalásaikat, és az eddig késlekedők is kötelezzék el magukat.

A G20-ak legfrissebb klímavállalásai: zöld – magasabb, mint az előző; piros – gyengébb, mint az előző; narancs – változatlan; szürke – nem nyújtott be újat; évszám – klímasemlegességi céldátum (Forrás: WRI)

Klímafinanszírozás: áthidalja-e a COP26 a bizalmi szakadékot?

A fejlett országok még 2009-ben megígérték, majd Párizsban megerősítették, hogy legkésőbb 2020-ig évi 100 milliárd USD-t adnak be a közös klímaalapba (pontosabban „mobilizálják” ezeket a pénzforrásokat). Így a 2020-2024-es időszakra összesen 500 milliárd USD-nak kellene rendelkezésre állnia. Ehhez képest az OECD legfrissebb becslése azt mutatja, hogy 2019 végéig csak 79,6 milliárd USD gyűlt össze. Egyelőre úgy tűnik, hogy csak 2023-ra lesz meg az összeg.

Mivel sok fejlődő ország a klímafinanszírozástól teszi függővé saját vállalásának mértékét, így a COP26 sikeréhez kritikus fontosságú, hogy a fejlett G20 országok – az EU-val és az USA-val az élen – biztosítsák, amit megígértek.

Az ígért összeg nem teljesítése miatt az elmúlt 1,5 évben egyre nőtt a bizalmi szakadék a fejlődő és fejlett államok között, ugyanis a fejlődők szerint nincs miről tárgyalni, ha a fejlettek nem fizetnek. A fejlettek azonban ezen források folyósítását átlátható, szigorú elszámolási rendszer felállításának fejében hajlandóak csak megtenni. Az elmúlt hónapokban úgy tűnt, sikerült valamelyest elmozdulni a holtpontról.

A szeptemberben tartott ENSZ közgyűlésen Joe Biden elnök bejelentette, hogy az USA ismét megduplázza hozzájárulását a klímaalaphoz, így 2024-re már évi 11,4 milliárd USD-t biztosítva. Ez már egy pozitív lépés, bár még mindig nem az USA-ra eső méltányos részesedés. Az EU évente 21,2 milliárd euróval járul hozzá a 2020-2024-re szóló alaphoz, de Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke nemrégiben további 4 milliárd eurót ígért a 2021–2027 közötti időszakra.

Az azonban továbbra is tisztázatlan, hogy a fejlett államok – néhány kivételével – egyéni szinten pontosan mennyivel járulnak hozzá, milyen határidőkkel, és hogy 2025 után mennyivel emelnék meg ezt az összeget.

A fejlődő országok számára szintén kritikus kérdés – sőt, sok esetben egyenesen létkérdés – az, hogy az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásra és a károk enyhítésére dedikált pénzügyi és technikai támogatást kapjanak.

Ebben az ügyben különösen érezhető a fejlett és fejlődő országok közötti érdekellentét, ugyanis a fejlődő térségek elegendő erőforrás híján sérülékenyebbek és kiszolgáltatottabbak az éghajlatváltozás hatásaival szemben, míg ők járultak hozzá legkevésbé annak előidézéséhez.

Glasgow-n a világ szeme

A kibocsátás-csökkentési célok, az alkalmazkodás és a klímafinanszírozás részletein túl terítéken lesznek a Párizsi Megállapodás végrehajtását szolgáló szabálykönyv továbbra is tisztázatlan, de rendkívül fontos elemei, mint a karbonpiacok szabályrendszere, a klímavállalások közös időkerete, az átláthatóság és a haladás kiértékelését szolgáló globális leltár. Mivel a Párizsi Megállapodás végrehajtása 2020-ban elkezdődött, ezért ezen részletek véglegesítése sürgető.

A közvetlen a COP26 előtt Rómában rendezett G20 találkozó kiváló lehetőséget ad arra, hogy a gazdag országok bőkezűbb felajánlásokat tegyenek a klímafinanszírozásra és emeljék vállalásaikat. Christiana Figueres, a UNFCCC korábbi ügyvezető titkára szerint,

az országoknak be kell látniuk, mennyire nem elegek a vállalásaik, és annak tudatában kell cselekedniük, hogy a klímakatasztrófa az egész emberiséget letörölheti a Föld színéről.

Laurence Tubiana, a Párizsi Megállapodás egyik megalkotója pedig Figueres után azt hangsúlyozta a COP26-ot megelőző háttérbeszélgetésen, hogy

őszinteségre, világos és komolyan vehető vállalásokra” van szükség a COP sikeréhez.