A Kis-Balatonon minden hónap a legszebb, az április pedig, minden bizonnyal, az egyik legváltozatosabb. A kibontakozó, megújuló természet számos megnyilvánulása közül kiemelkedik a madarak tavaszi vonulása, amikor is a terület megtelik élettel, bájjal, csiviteléssel, madárdallal.
„A madár akárhova röpül, mindig otthon van.” (Herman Ottó)
A madárvonulás összetett jelensége egyszerű okokra vezethető vissza: a vonuló állatokat az időszakos kedvezőtlen környezeti feltételek kényszerítik arra, hogy rövidebb-hosszabb távon és időre elhagyják fészkelő- illetve élőhelyüket. Ami a tavaszi–nyári költés és táplálkozás szempontjából ideális területnek bizonyul, az a zordabb időjárás beköszöntével, s ezáltal az erőforrások megcsappanásával sivár és viszontagságos környezetté válik az adott madárfaj számára. Évmilliók alatt számos vonulási stratégia alakult ki, amellyel a vándormadarak megválaszolják a természet-adta kihívásokat. S vajon miért térnek vissza a kánaánnak tűnő telelőhelyeikről? Ez valamelyest az emberek vakációihoz hasonlítható: mi is szívesen látogatunk el egy-két hétre kedvenc mediterrán országunkba, ahonnan – a csodás tengerpartok, hegyek, pálmafák ellenére – mégis visszatérünk saját otthonunkba, munkahelyünkre, családunk és barátaink körébe. Hogy miért? Mert itt állnak rendelkezésre azok az erőforrások, amik a mindennapi életünket lehetővé teszik. A madarak számára például a Szaharán túli telelőterületek megoldást jelentenek, mint időszakos, bőséges táplálékbázis, ám hatalmas kompetícióval kellene megküzdeniük a fészkelőhelyekért és a fiókák felneveléséhez szükséges táplálékért az ott honos, hasonló igényű költőfajokkal. Kivételek persze akadnak, előfordul, hogy egy-egy madárfaj a költőterületén kívüli területet hódít meg, tehát a mozgása egyirányú, nem tér vissza korábbi fészkelő- illetve születési helyére.
Kormos légykapó (Ficedula hypoleuca) hím, fotó: Gál Szabolcs
Örvös légykapó (Ficedula albicollis) hím, fotó: Bognár Szabolcs
A Kis-Balatonon általában a vízimadaraké a főszerep, most azonban néhány kevésbé ismert, vonuló énekesmadár-fajjal ismerkedjünk meg! Területünkön csak vonulása során találkozhatunk az elegáns tollazatú kormos légykapóval (Ficedula hypoleuca), leginkább a töltéseket övező fűzbokrokon, fákon. Hazánkban gyakori átvonuló, de ritka költőfaj, elterjedési területe Magyarországtól jórészt északra esik. Közeli rokona az örvös légykapó (Ficedula albicollis), amely világállománya messze alulmarad a kormos légykapóéval szemben, de Közép-Európában, s így hazánkban jóval gyakoribb fészkelő. A két rokon faj hibridizálódhat a költőterületeik határain, erre a Visegrádi-hegységben is sor került. Mindkét faj hosszú távú vonuló, a Szaharán túl telel: a kormos légykapó Afrika nyugati részén, többnyire Guineától Ghánáig, míg az örvös légykapó Tanzániától Zambián át Zimbabwéig.
Rozsdás csuk (Saxicola rubetra) hím, fotó: Gál Szabolcs
Rozsdás csuk (Saxicola rubetra), fotó: Hadarics Tibor
A rozsdás csuk (Saxicola rubetra) a Kis-Balatonon is fészkelő, ún. vártamadár. A lágy szárú növényekben gazdag, nedvesebb élőhelyeket kedveli. A hím madár a magasabb cserjékre, kórókra kiülve énekel, így hívja magához a tojót és jelöli ki territóriumát. A telet a Szaharától délre, Afrika nedvesebb területein tölti. Közeli rokona, a cigánycsuk (Saxicola torquatus) állománya a Földközi-tenger partvidékére, tehát rövid és közép távon vonul, az ott fészkelő állomány pedig áttelel.
Hantmadár (Oenanthe oenanthe) hím, fotó: Mátics Róbert
A hantmadár (Oenanthe oenanthe) tavaszi és őszi átvonuló a Kis-Balaton területén. Nevéhez hűen a környezetükből kiemelkedő földhalmokra, tereptárgyakra állva tartja szemmel revírjét. Az északi féltekén hatalmas elterjedési területtel rendelkezik, hazai állománya az utóbbi évtizedben drasztikusan visszaesett. Érdekes a világállomány vonulása: Afrika egy viszonylag kis területére érkeznek mind az európai, mind az ázsiai és észak-amerikai populációk telelni, annak ellenére, hogy közelebbi, a túlélés szempontjából megfelelő területekre is vonulhatnának. Ennek hátterében az eredeti, a mainál jóval kisebb fészkelőterületen kialakult genetikai minta, „emlékezet” áll, amely az emberi logikának ellentmondva, a mai populációk vonulási szokásait vezérli.
Kerti rozsdafarkú (Phoenicurus phoenicurus) tojó, fotó: Fejes Éva
Kerti rozsdafarkú (Phoenicurus phoenicurus) tojó, fotó: Fejes Éva
Végezetül következzék egy ritka hazai fészkelő, a kerti rozsdafarkú (Phoenicurus phoenicurus). Sokszor összekeverik a lakott területeken, kertekben is gyakori, kedves fészkelővel, a házi rozsdafarkúval (Phoenicurus ochruros), amely egyes példányai, amint ezt bizonyára egyre többen tapasztalják, áttelelnek. A kerti rozsdafarkú hosszú távú vonulóként a Szaharától délre telel. A Kis-Balatonon nem mindennapi látvány, ősszel és tavasszal egy-egy vonuló példányával találkozhatunk szerencsés napjainkon.
Szöveg: Fejes Éva, Kis-Balaton – Nagyberek Tájegység
A cikk borítóképét készítette: Bernáth Sándor dr. (Figyelem)
