Forrás: Turista Magazin; Szöveg: Konfár Tibor; Fotó: Konfár Tibor
Vajon mi is kell egy jó kis családi kiránduláshoz? Egy pazarul újjávarázsolt csúcskilátó a tövében vendéglátóhelyekkel, egy gyerekekkel is jól járható, gyönyörű panorámák sorát nyújtó ösvény, a szivárvány minden színében pompázó, lombhullató őszi erdő, puha avarszőnyeg és nem utolsósorban jó buszközlekedés, vissza a kocsihoz.
Galyatetőtől a Nyírjesi kőbányáig a klasszikus Mátrabérc vonalán futó, alig 5-6 kilométeres, csodaszép ösvény tökéletesen megfelel ezeknek a feltételeknek, és esetleg amíg a buszra várunk, felkereshetjük még a Vércverés szirtjét is, a karnyújtásnyira emelkedő Kékestetőre néző egyedülálló panorámáért. Mi is így tettünk, nem is először.
A Galyatető egyik mellékcsúcsán, a Péter hegyesén álló, még a 30-as években andezitkockákból épített kilátó évtizedes Csipkerózsika-álmából ébredt fel az elmúlt években. A fák takarásától alig látszó, romos épületet lombkoronaszint fölé magasították, majd szép, új köntösbe öltöztették, modern lépcsőfeljárót kapott, belsejében pedig bivakszállást alakítottak ki a természetjárók számára.
Mi tagadás, nagyszerű lett! Ezt tovább fokozza az innen nyíló körpanoráma, amely a közeli mátrai hegyektől, a távolban fehéren csillogó Magas-Tátra bérceitől a Bükk és a Börzsöny szirtjein át az Alföld végeláthatatlan rónaságáig öleli fel az egykori magyar Felvidék csodálatos tájait. Gyönyörű, megunhatatlan kilátás ez, hidegfront utáni időben pedig órákat el lehet tölteni a Magas-Tátra tisztán kirajzolódó csúcsainak nézegetésével.
A feljutással kapcsolatosan egy jó tanáccsal tartozom azért: ha valaki kicsit tériszonyos, akkor a felfelé kapaszkodás során semmiképpen ne nézzen le a lépcsőfokok közt, ez alapszabály. Ezt és a kilátó falait, továbbá az ég kékjét szem előtt tartva az olykor-olykor ilyen gondokkal küzdő feleségemet is fel tudtam csalni, persze amikor már felért a gyerekekkel, a kilátás hatására elmúlt minden félelme. Sokáig nem tudtunk betelni a panorámával, csak nézelődtünk és fényképezgettünk. A gyerekek is folyamatosan fotóztak a telefonjaikkal, érdekes volt, mert az egyik kütyü még a magasságadatokat is csatolta a képekhez, ilyet még nem is láttam.
No, de túrázni is szeretnénk, bár nem könnyű, mégis ideje elindulni. Egy forralt bor és néhány üdítő elfogyasztása után az Országos Kéktúra jelzését követve vágtunk neki rövidke, ámde annál szebb utunknak, mely a Mátrabérc Galyatetőtől Vércverésig tartó szakaszát járja be.
A Nagyszálló előtt elhaladva a parkoló szélén értünk először erdőhatárt, a jelzések egy évszázados bükkösben indultak a Mogyorós-orom felé. Oldalában fiatalosra váltó erdőben sétálunk, egy kényelmesen ereszkedő, széles ösvényen, jókedvűen beszélgetve, szemből családok, sétálók érkeznek, valószínűleg a Nagyszállóból indultak nézelődni. Van is mit, alig húsz perc elteltével megérkeztünk az első kilátópontra, a 699 méter magas Nagy-Lipóthoz, melynek meredeken leszakadó északi oldaláról olyan káprázatos panoráma nyílt, hogy nem lehetett mást csinálni, csak leülni és gyönyörködni.
Nem mindenki tett azonban így, helybéli hölgyek – akiknek gondolom ez a kilátás mindennapos volt – gombaszedéssel töltötték az idejüket, éppen mellettünk. Érdeklődve nézegettük csurig telt kosarukat, ők ugyan értenek hozzá, bátran szedik, de mi, bolti üveges champignonon nevelkedett városi túrázók inkább gyanakodva méregettük a fonott vesszőkosár tartalmát, még akkor is, amikor a hozzáértő gombászok lelkesen elmagyarázták, hogy mi micsoda. Ne legyen gallérja, meg pöttyei piros alapon… Á, köszi, nekünk ez nem megy, inkább maradunk a laskánál meg a champignonnál.
Továbbindulva talán 50 métert sem haladtunk, máris szinte arcul csapott a következő csodálatosan szép kilátás, poszterként tárult fel előttünk az ország két legmagasabb hegyvidéke, a Keleti-Mátra a Kékessel és a Bükk-hegység az ebből a szögből is jól felismerhető Bél-kővel. A Kékes alatt, déli irányban a Csórréti-víztározó kékeszöld tükrében csillant meg a napfény, a másik oldalon a Bükk előterében a siroki vár kandikált ki.
Ismét lassan indulunk tovább, de ez a túra nem is az átlagsebességről szól. A Parádi-katlan felső zárlatának közelében haladunk, alattunk szépen kivehetőek a közel 400 méteres magasságban fekvő kis üvegműves falucska, Parádsasvár utcácskái. Mindenki folyamatosan fotózik, zoomol ezerrel. Ezen az úton nincsenek kilátópontok, mert az egész szakasz egy hosszan elnyúló panoráma-ösvény. Képeslapok tucatjaihoz tudnánk most anyagot készíteni, olyan szép a táj minden lépésnél.
Hamarosan le is érünk a Nyírjesi kőbányák nevezetű buszmegállóhoz, talán túl gyorsan is, így aztán mivel van még egy szűk órácskánk, felkapaszkodunk a pár száz méterre lévő Vércverés gerincére, ahol a közelmúltban kéktúrás bélyegzőhely is létesült. Mivel már minden jelzőt elpuffogtattam, így a Vércverés ormáról észak felé nyíló panorámát csak így jellemezném: ez is pazar. A völgyből a parádsasvári Károlyi-kastély tornyai integetnek felénk, a távolban a Bükk-hegység hatalmas, sötét tömbjéből egy kicsiny fehér háromszög, mint egy kis lámpás, világít a bányászat során megskalpolt Bél-kő mészkősziklája.
A tájékoztató táblától és a bélyegzőtől érdemes még egy pár tucat lépést továbbmenni kelet felé, egészen az erdőhatárig, ennél szebb képet máshonnan ugyanis nem nagyon lehet készíteni az ide alig pár kilométerre magasodó 1015 méteres Kékestetőről, mint innen, a Vércverés tarvágásos gerincéről. Éltünk is a lehetőséggel, majd lassan visszaballagtunk a buszmegállóhoz, ahol a busz érkezéséig az egykori nyírjesi kőbánya szakadékos sziklafalairól készítettünk felvételeket.
A busz talán negyedóra alatt repített vissza minket Galyatetőre, ahol hazaindulás előtt még gyorsan visszamásztunk a kilátóba, melynek tetejéről az alábukó nap bágyadt, narancsvörös fényében még utoljára körbenéztünk ezen a gyönyörű tájon. Mindezek után a kedvenc helyünkön, a Fogadó a Táncoló Kecskékhez nevezetű kis étteremben egy jó teával és igazi mátrai sztrapacskával méltóképpen zártuk ezt a gyönyörű túranapot.
