A globalizáció az utóbbi évtizedekben forradalmasította az élelmiszer-előállítást és -fogyasztást, a gazdálkodás pedig hatékonyabbá vált. Az étrend változatosabb, és több élelmiszer áll rendelkezésre a világ különböző részein. A világ népességének nagy része viszont importált élelmiszerektől függő országokban él, amelyek a globális élelmiszer-ellátási láncok megszakadásával fokozottan sebezhetők.
„Nagy különbségek vannak a különféle ellátási területek és a helyi növényzet között. Például Európában és Észak-Amerikában a mérsékelt övi növényeket, mondjuk a búzát általában 500 kilométeres körzetben meg lehet szerezni, míg a globális átlag körülbelül 3800 kilométer” – állítja Pekka Kinnunen, az Aalto Egyetem kutatója.
A Nature Foodban közzétett cikkben megjelent, Kinnunen vezetésével készített tanulmány a növénytermesztés és a fogyasztás közötti minimális távolságot modellezte globális szinten, amely ahhoz szükséges, hogy az emberek élelmiszerhez jussanak – számolt be róla a magyarmezogazdasag.hu. Szempont volt az a forgatókönyv is, amikor a termelési láncok hatékonyabbak a csökkent élelmiszer-pazarlás és a jobb gazdálkodási módszerek miatt.
Búza, a mérsékelt öv gabonája – Fotó: Shutterstock
A kutatás az emberiség számára hat kulcsfontosságú növénycsoportra terjedt ki:
- mérsékelt övi gabonafélék (búza, árpa, rozs);
- rizs, kukorica, trópusi gabonák (köles, cirok);
- trópusi gyökerek (kasszava);
- hüvelyesek.
Kimutatták, hogy a világ népességének 27 százaléka kevesebb mint 100 kilométeres körzetben hozzájuthat mérsékelt övi gabonához.
Köles, a trópusok egyik gabonája – Fotó: Shutterstock
A részesedés 22 százalék volt a trópusi gabonafélék, 28 százalék a rizs és 27 százalék a hüvelyesek esetében. A kukorica és a trópusi gyökerek aránya mindössze 11-16 százalék volt. Utóbbi Kinnunen szerint azt mutatja, milyen nehéz kizárólag a helyi erőforrásokra támaszkodni.
A tanulmány azt is kimutatta, hogy a gabonaféléket összességében tekintve a „helyi” élelmiszer-gazdaságok nagyobb területeket képeztek, átfogva az egész világot. Ez azt jelzi, hogy
a jelenlegi étrendünk sokszínűsége globális, összetett függőségeket teremt.
Trópusi gyökérfajta, a kasszava – Fotó: Shutterstock
A kutatásban ugyancsak résztvevő Matti Kummu egyetemi docens szerint az eredmények egyértelműen azt mutatják, hogy a helyi termelés önmagában nem képes kielégíteni az élelmiszerigényt – legalábbis a jelenlegi termelési módszerekkel és a fogyasztási szokásokkal nem.
A hatékonyan kezelt hazai termelés részarányának növelése valószínűleg csökkenti mind az élelmiszer-pazarlást, mind az üvegházhatású gázok kibocsátását. Csakhogy ez olyan új gondokhoz vezethet, mint a vízszennyezés és a vízhiány a nagyon sűrűn lakott területeken, illetve az ellátás biztonságának sérülékenysége egy rossz termés vagy nagyobb migráció esetén. Kummu arra a megállapításra jutott, hogy
a COVID-19-járvány az önellátás és a helyi élelmiszer-előállítás fontosságát hangsúlyozza,
és fontos felmérni azokat a kockázatokat is, amelyeket az importált mezőgazdasági alapanyagoktól, például állati takarmányfehérjéktől, műtrágyáktól és energiától való függőség okozhat.
