Hazánkban viszonylag ritkán hal ki olyan emblematikus állatfaj, amelyet az emberek többsége ismer, azonban a gerinctelen, ízeltlábú fajok, illetve a madarak egyre nagyobb számban tűnnek el, ami komoly környezeti katasztrófát is okozhat. Vannak azonban kivételek, az utóbbi néhány évtizedben több, korábban eltűnt állatfaj ismét megjelent hazánkban. A néhány kivételes eset ellenére globálisan tömeges fajkihalás zajlik, amely civilizációnkra is komoly hatással van.
Az utóbbi évszázadok során számos jellegzetes állat is kipusztult Magyarország területéről, az egyik ilyen az őstulok, amely voltaképpen a házi szarvasmarha vad őse volt. Bár már Zsigmond király idejében is ritkaságnak számított, egyes írott források arra utalnak, hogy még az Árpád-korban is lehetett belőlük a Kárpát-medencében. Az utolsó őstulkok Mátyás király korában tűnhettek el hazánk területéről, világviszonylatban az utolsó ismert állomány pedig a mai Lengyelország területén élt az 1600-as évek elejéig – mondta el a Magyar Nemzetnek Hanga Zoltán, a Fővárosi Állat- és Növénykert szóvivője. Az őstulokkal ellentétben az akár ötméteresre megnövő viza a közelmúltban tűnt el hazánkból.
– A Fekete- és a Kaszpi-tengerben honos hal az oda torkolló folyókba úszik fel szaporodni. Korábban a Dunában a Csallóközig, illetőleg a Szigetközig úsztak fel, ám az intenzív halászat, a Duna vizének szennyeződése miatt jelentősen megritkult az állomány. A folyó medrét teljes egészében átfogó műtárgyakon, például a romániai Vaskapu erőművön azonban nem képes átjutni, így eltűnt az országból, az utolsó hazai példányát az 1980-as években Paksnál fogták ki az Árpád-korban is nagy becsben tartott halnak, amelynek az ikrájából kaviár is készül – fejtette ki a szóvivő. Hozzátette: a Tisza-tavi Ökocentrumban, Poroszlón e kritikusan veszélyeztetett faj több példánya is megtekinthető.
A hasznos madarak fészkeinek megsemmisítése közvetve az emberre veszélyes vérszívó rovarok elszaporodását okozza – Fotó: 123RF
RITKA, MINT A…
– A vizánál is egzotikusabb állatfaj, a tarvarjú – amely neve ellenére nem a varjakkal, hanem az íbiszfélékkel áll rokonságban – szintén őshonos volt a mai Magyarország területén. Azonban az egykori európai élőhelyeiről a középkor folyamán fokozatosan eltűnt, és már a reneszánsz idejére jelentősen megcsappant a kontinensünkön élő állománya. Napjainkban csak Észak-Afrikában és a Közel-Keleten, például Anatóliában és Szíriában maradt fenn, ráadásul ezek az állományok is ritkulóban vannak, így ma a tarvarjú kritikusan veszélyeztetett fajnak számít – fejtette ki Hanga Zoltán. Hozzátette: különböző tenyészprogramok segítségével egyebek mellett a budapesti állatkertben is sikeresen szaporítják ezt a madarat.
A szakember arra a tendenciára is felhívta a figyelmet, hogy az elmúlt időszakban számos hazai állatfaj populációja megfogyatkozott. Ez például a különböző fecskefajok – a parti-, a molnár- és a füstifecske – esetében aggasztó, mivel ha nincs elég fecske, túlzottan elszaporodhatnak a szúnyogok és egyéb vérszívó rovarok, ami nemcsak kényelmetlenséget, hanem közegészségügyi problémát is jelenthet.
– Az ember és a fecskék között kialakult évezredes jó kapcsolat ma már egyre kevésbé él, régebben az eresz alatti fecskefészkeket áldásnak tartották, ma meg előfordul, hogy leverik a fészket, hogy a fecskék ne potyogtassák össze az eresz, illetve a fészek alatti területet. Pedig lenne megoldás, a fészek alá tett „polccal”, úgynevezett fecskefészek-pelenka elhelyezésével – ismertette Hanga Zoltán, aki az egyik legaggasztóbb jelenségként a növénybeporzó rovarok, mindenekelőtt a méhek számának aggasztó csökkenését említette.
HELYI SIKEREK
Vannak a fecskéknél sokkal ritkább fajok, amelyek esetében az elmúlt időszakban a természetvédelmi munka eredményeként az állomány bizonyos mértékű növekedése mutatható ki. – Így az ötvenforintos érmén is látható kerecsensólyom hazai fészkelő állománya az 1980-as évek óta enyhén növekszik. Bár még így sem éri el a kétszáz párt, ez még mindig több mint a fele az Európai Unió országaiban vadon élő összes kerecsensólyomnak – fogalmazott a szóvivő. Hozzátette: Magyarország legritkább gerinces állata, a rákosi vipera – amelynek marása nagyjából méhcsípés erősségű – védelme terén jelentős eredményeket sikerült elérni az elmúlt közel két évtizedben az EU támogatási programjával, amelyet a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület koordinált.
A cikk itt olvasható tovább.
A cikk borítóképét készítette: Lóki Csaba („Megjöttem”)
