Hazánk legnagyobb bogárfaja a nagy szarvasbogár (Lucanus cervus). A nőstények 2,5-5,0 cm-re, a hímek 3,0-8,0 cm-re nőnek, de az utóbbiak között találkozhatunk 10,0 cm-es példányokkal is. Európai faj, de Magyarországtól északra és nyugatra már ritka, vagy teljesen ki is pusztult. Tölgyeseinkben nálunk még elterjedt, de igazából csak az idősebb állományokban fordul elő nagyobb számban.

Szaproxilofág rovar, azaz lárva korában már elpusztult fákban, cserjékben, illetve még élő egyedek holt részeiben él, azok fatestéből (xylem) táplálkozik. A lárvák 3-5 évig fejlődnek, majd a kifejlett egyedek (imágók) május-júniusban jelennek meg. Napközben tápnövényük törzsén tartózkodnak, annak nedvező sérüléseiből nyalogatnak, nektárt esznek, de az is előfordul, hogy egyáltalán nem táplálkoznak. Alkonyatkor, apró kis helikopterként zúgva, szinte „állva” repülve kelnek szárnyra táplálékot és párt keresve maguknak. A hímek olykor ádáz csatákat vívnak a nőstények kegyeiért, fegyverül használva az e célra megnagyobbodott, fogazott és elágazó rágójukkal, a „szarvukkal”. Az imágók rövid ideig élnek, a hímek már július végére elpusztulnak, a nőstények tetemeivel ritkán akár még augusztus végén is találkozhatunk fő tápnövényeik, a tölgyek tövében.

A nagy szarvasbogár Magyarországon védett faj, természetvédelmi értéke 10.000 Ft. Legnagyobb veszélyt rájuk az emberi tevékenység hatására fogyatkozó idős tölgyesek eltűnése jelenti. Természetes ellenségük többek között a lódarázzsal (Vespacrabro) összetéveszthető, de ártatlan, szintén védett óriás tőrösdarázs (Megascolia maculata flavifrons) lehet. E legnagyobb termetű hártyásszárnyúnk parazitoid életmódú, mivel fullánkjával megbénítja a gazdaállat (orrszarvúbogár, szarvasbogár, cserebogár, virágbogár) lárváit, majd petéit ezekbe helyezi. A kikelő lárvák a későbbiekben a gazdatest felszínén élősködnek, végül pedig teljesen elfogyasztják őket.

Szöveg és fotó: Nagy Gábor

A cikk borítóképét készítette: Marjovszky István (Kiemelés)