Vadvilági mentés Szentendrén – A Szentendrei Kisállatkertben jártunk

Ha valaki böngészi a Szentendre környéki látnivalókat, alighanem szembetalálkozik a Szentendrei Kisállatkerttel. Az elnevezés azonban korántsem takarja mindazt a változatos tevékenységet, amit a kert végez. A háziállatoktól az egzotikus állatokon át a vadállatokig nagyon sok fajjal találkozhat itt a látogató. De valóban „csak” egy állatkertről van szó? Ennél sokkal többről, a Kisállatkert ugyanis vadmentő alapítvány is egyben, amelyet egy állatbarát pár, dr. Schütz Éva és Lovas József alapított azzal a szerencsés felállással, hogy Éva egyben állatorvos is, így a bajba jutott állatokon azonnal tud segíteni. A párral beszélgettünk szívügyükről, a vadmentés mibenlétéről.

Dr. Schütz Éva, Lovas József és Adorján a magyar parlagi szamár

Különleges párosítás a kisállatkert és vadmentés, melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás?
Megismerkedésünkkor mindketten hüllőket tartottunk, s Szentendrén hüllőházat szerettünk volna építeni számukra, de közben már vadállatokat is mentettünk. Végül a hüllőház túl nagy falatnak (teljesíthetetlen kiadásnak) bizonyult, így inkább egy hagyományosabb állatkert építése mellett döntöttünk – amibe végül a nem szabadon engedhető mentvényeinket helyeztük el.

Mi inspirált benneteket arra, hogy megnyissatok egy ilyen különleges helyet? Mi a Kisállatkert és Alapítvány küldetése?
Az állatkert, akármilyen formában is, egy gyerekkori vágyálom. A gyerekkorban született álmok bírnak szerintem a legnagyobb hajtóerővel, ez visz előre bennünket nap mint nap. A kisállatkert természetvédelmi mentőhelyként funkcionál. Célunk a hozzánk látogatóknak egy pár olyan órát „okozni” az életükben, ahol kicsit közelebb kerülhetnek az állatokhoz. Megismerik, hogyan lehet vadállatokat menteni, milyen vadállatbarát kertet tudnak építeni, és egy alapvetően zöld környezetben kikapcsolódhatnak úgy, hogy közben észrevétlenül tanulnak is.

A lakóitok összetétele a vadmentés és visszavadítás miatt változó. Milyen állandó és átmeneti lakóitok vannak?
Állandó lakóink között van néhány egzotikus faj (pl. láma, szurikáta, vörös hiúz), vannak háziállatok (pl. szamár, kecske, nyúl) és hazai állatfajokból van szerintem a legtöbb (szarvas, őz, vadmacska). Vannak olyan lakóink, akik ideiglenesen kapnak helyet a bemutatóban. Ilyen főleg akkor fordul elő, amikor a mentvényeinket már nem tudjuk hová elhelyezni, és muszáj még a külső röpdékbe is mentett vadállatokat rakni, így a vízimadaras röpdénkben éppen kis vércsék laknak, egy másikban pedig öt erdei fülesbagoly fióka gyarapodik, persze mind egy szálig csupán az elengedésig élvezik vendégszeretetünket.

Vörös hiúz

Hogyan kerülnek be hozzátok a sérült, segítségre szoruló vadállatok? Milyen esetekben tudtok segíteni és hogyan történik a rehabilitáció?

Szinte minden esetben civilek vagy civil szervezetek hozzák őket hozzánk, mi alapvetően nem szállunk ki helyszínre. Magyarországon a legtöbb madár, kétéltű és hüllő is védett. Ha sérült, bajba esett vadállatot találunk, akkor fel kell keresnünk a legközelebbi természetvédelmi mentőhelyet, amelyik fogadja. Probléma csak a vadászható vadfajokkal szokott lenni, hiszen azok sorsáról minden esetben a hivatásos vadász kell, hogy döntsön.

A beérkező egyedek nagy része elárvult bébiállat, másik nagy csoportja sérült vadállat. Az elárvult állatok esetében az a nehéz, hogy fel tudjuk úgy nevelni őket, hogy végül az embereket ne barátnak tekintsék, hanem egészséges félelmük legyen tőlük. A sérülések esetében mindig azt kell mérlegelni, hogy a gyógyulás után elengedhető-e az állat. Nem szabad önző módon életben tartani egy olyan állatot, amely egész életét rettegésben tölti majd.

Valószínűleg nagyon sok embert izgat, hogy milyen lenne egy szelíd őzikével vagy rókával élni. Mennyire lehetséges ez? Milyen az élet a vadállatokkal, mennyire és milyen korban lehet őket emberhez, kézhez szoktatni, és egyáltalán kell-e?
El kell különíteni azt a helyzetet, amikor valaki akváriumban halat tart, vagy terráriumban hüllőt, megfelelő életteret biztosítva az állatnak. Ez az állat optimális esetben érezheti jól magát fogságban. Azok a vadállatok, amelyeknek élettérben vagy szociálisan különleges igényeik vannak, már más a helyzet. Azzal mi nagyon nem értünk egyet, ha a vadállatokat arra tartják, hogy babusgathassák, kézhez szoktassák őket. A vadállatok a természetbe, vagy olyan állatkertek kifutóiba valók, amelyek megfelelő körülményeket tudnak biztosítani az adott fajnak. De ha ezt valaki képes otthon is megteremteni, vélhetőleg nem bűn egy róka tartása.

Erdei fülesbagoly

Hogyan alakítjátok a mentett állatokkal való kapcsolatot annak érdekében, hogy idővel visszatérhessenek a természetes élőhelyükre? Mikor és miből tudjátok, hogy készen áll az állat arra, hogy visszaengedjétek eredeti élőhelyére?
Ez fajtól függ. Minden fajnál más és más technikát alkalmazunk annak érdekben, hogy ne szelídüljenek meg. A beérkező felnőtt állatoknál ez nem gond, szinte mind félnek tőlünk, és ez a felépülés után is így marad. A fiatal állatok nevelése során, a szilárd ételre való átszokással megérkeznek az ösztönös viselkedések és a félelem is. Ügyesen, jól nevelve a legtöbb hazai vadfaj gyorsan elvadítható, amely a kézzel nevelt vadállatok esetében fontos. Olyan körülményeket biztosítunk, amelyben az állatok ösztönös viselkedésformái előtérbe kerülhetnek.
Ez például egy mókus esetében azt jelenti, hogy amikor eléri a megfelelő méretet, és már szilárd táplálékot eszik, akkor nagy kifutóba kerül, ahol ágak, fatörzsek vannak elhelyezve, hogy lehetősége legyen megtanulni a mókusok villámgyors mozgáskultúráját. Megismertetjük a szabadon megtalálható táplálékokkal, és jó esetben fajtársaival játékosan birkózva megtanulja a mókusok társas életének alapszabályait is.

Milyen esetben kell meghozni azt a döntést, hogy már nem tudjátok visszaengedni a természetbe?

Általában sérülések esetén válik kérdésessé a visszaengedhetőség. Nagyon ritkán előfordul egy-egy olyan kézzel nevelt fiatal állat is, akit minden technika és gyakorlat ellenére sem sikerül elvadítani, az ő esetükben sem lehet szabadon engedésről gondolkodni.
Itt kell pár szót szólni az eutanáziáról. Fontos elfogadnunk, hogy a nem visszaengedhető problémás egyedek, vagy az egyáltalán nem életképes egyedek esetében aktív eutanáziát kell alkalmaznunk. A természetvédelmi mentőhelyekre bekerülő állatok nagy része sajnos meghal vagy elaltatásra kerül. A statisztika azt mutatja, hogy a beérkező egyedeknek körülbelül 30-40% -a kerül vissza a természetbe.

Mit tehet az áltagos ember azért, hogy felelősségteljesen viselkedjen a természet közelében és lehetőleg ne okozzon sérülést a vadállatoknak?
Vannak olyan szabadidős tevékenységek, amelyek szennyezik a környezetünket és a vadvilágnak ártanak, ilyenek például a horgászok által szétszórt damilok, amelyek rettenetes sérüléseket okoznak a vízimadarakban. A felelőtlen kirándulók, erdőben bulizók szemetelése szintén nem tesz jót a vadvilágnak.

Ketten tartjátok fenn a Kisállatparkot, milyen a munkamegosztás köztetek? Hogyan lehet segíteni a munkátokat, mit tehetünk mi az állatkert lakóiért?

Senki nem mondta, hogy könnyű lesz, de néha nagyon soknak érezzük. Amilyen sokat ad vissza ez az életforma, olyan sok lemondással is jár. A szezonban tavasztól őszig dömping van, ekkor érkezik a legtöbb bajbajutott állat, például tízesével érkező fiókák, akiket óránként-kétóránként etetni kell. Reméljük, a jövőben tudunk fejleszteni és gondolhatunk alkalmazottra is.
Akit érdekel a vadállatmentés, az adó 1%-ával tud a leginkább hozzájárulni a munkánkhoz – alapítványunk a Szentendrei Kisállatkert Alapítvány. Másik lehetőség az örökbefogadás.

Mi pedig köszönjük az alapítóknak, Évának és Józsefnek, hogy elmesélték történetüket és elmondták tapasztalatikat a vadmentésről, amelyből sok hasznos információval gazdagodhattunk. Ha mi ugyan nem is fogunk vadakat menteni, mégis tehetünk a vadvilágáért azzal, hogy felelősségteljesen élünk, és felelősen járjuk a természetet, tisztelve annak lakóit a legkisebbtől a legnagyobbig.

szentendrezoo.hu

facebook.com/szentendreikisallatkert

Lejegyezte: Kövesi Eszter Varázslatos Magyarország

Fotók: Szentendrei Kisállatkert