Forrás: Turista Magazin; Szöveg: Hidvégi Brigi; Fotó: Gulyás Attila
Nem túlzás Zebegényt a Dunakanyar egyik, ha nem a legszebb településének nevezni. A község apró, mégis rengeteg látnivalóval szolgál, a környék túraútvonalairól és a gyaloglás közben kínálkozó panorámáról nem is beszélve. Mi Visegrádról indultunk, hogy a Dunán keresztül, a Julianus-kilátóból körbenézve, a Remete-barlanghoz vezető utat leküzdve, végül a zebegényi templomnál pihenjünk meg.
Hogy a túra még változatosabb és érdekesebb legyen, úgy gondoltuk, kompozással kezdjük Visegrádról. Szerencsére a Budapestről érkező busz pont a révkikötőnél tesz le, ahonnan rálátni a fellegvárra, és egy rövid sétát téve ízelítőt nyerhetünk hazánk egyik legkisebb városának hangulatából. Ha a panorámavadászatot már itt megkezdenénk, és egy kis kultúrával is szeretnénk színesíteni a programot, érdemes felmenni a Salamon-toronyba és a várba, előbbinél rendszeresen tartanak lovagi tornát is.
Mi most csak a Dunáról vettük szemügyre a történelmi épületegyüttest, és néhány perc múlva már Nagymaroson ballagtunk. A műemléki védelem alatt álló Szent Kereszt felmagasztalása templomra ezúttal csak néhány pillantást vetettünk, és továbbsiettünk, hogy bevessük magunkat az erdőbe, a kék jelzést követve.
A turisták kedvenc kilátójánál
Jó darabig legfeljebb csak az erdő csendjére és néhány kisebb-nagyobb emelkedőre kellett koncentrálnunk. A Szent Mihály-nyeregtől felfelé aztán több körbekerített lyukra lettünk figyelmesek, amelyeket a térkép kutatóaknaként jelöl, de csak tippelni tudtunk, hogy kik és mi után kutakodhattak errefelé. Lassan felértünk a 482 méter magas Hegyes-tetőre, a kultikus Julianus barát toronyhoz, amely nem véletlenül a természetjárók egyik kedvenc kilátója. Fentről gyönyörű panoráma nyílik a Dunakanyarra, amit még úgy is élveztünk, hogy kissé párás volt az idő.
Kilátás a Julianus barát toronyból
A kilátót az Encián Turista Egyesület építette 1938-ban, felavatására egy évvel később került sor. A 75. évforduló alkalmából 2014-re az Ipoly Erdő Zrt. szépen felújította az építményt, amit azóta belülről nem mulasztottak el alaposan összefirkálni az erre járó iskolás csoportok és családok. A torony első szintjén így lehetőség nyílik egy kis szórakoztató olvasgatásra, de le is telepedhetünk az érdekes kialakítású körasztalhoz, ám ha esetleg egy üveg borral érkeznénk, azt ne felejtsük el, hogy kimászni onnan már valószínűleg nem lesz olyan egyszerű.
Mivel szerettük volna a lehető legtöbbet kihozni a kirándulásból, szemügyre venni a legérdekesebb látnivalókat a környéken, nem bántuk, hogy egy darabon ugyanazon az útvonalon kell visszafelé haladnunk, majd a Szent Mihály-nyeregnél rátértünk a barlangos jelzésre.
A Remete-barlang megéri a küzdelmet
Egy ideig kényelmetlenül jobbra lejtő, bokagyilkos úton haladtunk, de az igazi kihívás nagyjából a Remete-barlanghoz vezető ösvény felénél kezdődött. Innen ugyanis könnyűnek legkevésbé sem nevezhető terepen ereszkedtünk lefelé, néhol sziklásabb-kavicsosabb, néhol teljesen sima és igencsak meredek részeken. Ha szerencsénk volt, meg tudtunk kapaszkodni a fákban, de erre nem mindig adódott lehetőség. Fotósunk tanácsát valószínűleg egy darabig nem fogom elfelejteni: „Kapaszkodj három helyen!” Már csak a Remete-barlangnál – amikor biztonságban voltunk – mertem tőle megkérdezni, ez mit is jelent, hiszen hiába néztem kétségbeesetten a két kezemet, egyszerre három helyen sajnos nem tudtam kapaszkodni velük. A magyarázat talán annak is hasznos lehet, aki a nyomdokainkba ered: a jó taktika tehát az, hogy amennyiben éppen lehetőségünk nyílik rá, mindig három helyen kell biztosítanunk magunkat, két kézzel rámarkolva egy-egy ágra, egy lábbal betámasztva valahova, és közben léphetünk a másik lábunkkal. Ettől függetlenül egy biztos: ez a része a túrának kisgyerekkel nem ajánlott, és sárban, hóban is felejtsük el.
A Remete-barlangnál
A barlangot állítólag a 11. században vájták, bővítették, majd a török korig használták. Igaz, hogy az út küzdelmes idáig (és persze visszafelé is), de a helyszín tényleg hangulatos. Mi például pont napnyugtára értünk ide, úgyhogy pihenés közben pár jó fotót is sikerült lőni a túlparton elhelyezkedő Dömösről és a Visegrádi-hegységről. Néhányan főzőcskézni is járnak ide, erről tanúskodik a kőkupac a barlang bejáratánál és a bent felakasztott néhány főzőeszköz is.
A Kós Károly-kilátóhoz már teljes sötétségben érkeztünk
Miután kibámészkodtunk magunkat, és erőt gyűjtöttünk, nem volt más hátra, mint nekiveselkedni a kék barlang jelzésű útnak, ezúttal felfelé. Nagy küzdelmek árán jutottunk el a sárga kereszt jelzésig, aztán egy jóval eseménytelenebb szakasz következett a sárga körön, majd a sárga sávon, célegyenesben Zebegény felé. A Kós Károly-kilátóhoz már teljes sötétségben érkeztünk. A vörösfenyőből emelt, templomra vagy éppen római őrtoronyra emlékeztető építményt egyébként egészen új – 2015 nyarán avatták fel. A nappali fény hiánya kissé misztikus hangulatot kölcsönzött a közelben álló kis kápolnának és a trianoni emlékműnek is. A Kálvária-dombról lépcső vezet lefelé, így kis idő múltán a falu központjában, a Havas Boldogasszony-templomnál találtuk magunkat.
A festővászonra kívánkozó templom
A kilenc nagy fenyővel keretezett épület szépen belesimul a faluképbe, nem csoda, hogy a ma is egyfajta művésztelepként működő településen előszeretettel választják témának a festők. A templom megihlette például az egyik leghíresebb indiai festőnőt, a félig magyar származású Amrita Sérgilt is.
A zebegényi templom előtt
A település első temploma nem ez volt; a régi és egyben kisebb a Kálvária-dombon épült, és a maradványa mellett mi is elhaladtunk a hősök emlékművétől lefelé jövet. Ma már csak a sziklaszentély létezik, a többi részét lebontották, miután a faluközpontban lévő épület elkészült. A Havas Boldogasszony-templom felépítését már a 19. század végén fontolóra vették, de pénzhiány miatt először nem tudták megvalósítani. Néhány év múlva azonban sikerült állami támogatást szerezni, és a falu lakói is hozzájárultak az építkezéshez, így végül 1909-re, összesen 50 917,70 koronából felépülhetett a templom.
A Havas Boldogasszony-templom kívül-belül különleges
A falu Kós Károlyt bízta meg a tervezéssel, aki akkortájt fejezte be friss diplomásként első munkáját, az óbudai parókiát. Jánszky Bélával együtt dolgoztak a zebegényi templomon. Elképzelésük az volt, hogy korszerű módon közvetítsék a múlt értékeiből, népi hagyományaiból, szellemiségéből azt, amivel a ma embere is azonosulni tud. Az aszimmetrikusan elhelyezett torony (amelyben most három harang függ) akkoriban például igen rendhagyónak számított. A belső tereket úgy tervezték, hogy sok szabad felület maradjon a freskók, díszítések számára. Érdekes, hogy ez a kavalkád nem kelt túlzsúfolt vagy giccses benyomást, inkább még jobban kiemeli a templom szerkezetét.
Érdekes, ahogy a freskók és a díszítések kiemelik a templom szerkezetét
A Jánszky Béla-féle főoltár, amely eredetileg a szentségházzal egységes építményt alkotott, a II. vatikáni zsinat liturgikus reformja következtében közelebb került a hívekhez – igaz, a reform áldozatául esett a szentélyrekesztő rács. Érdemes jól megnézni a festett üvegablakokat: az egyiken Szent István látható Kós Károly arcvonásaival. A képzőművészeti alkotások közül érdekes még Paul Dubois Keresztelő Szent Jánost ábrázoló bronzszobrának pontos másolata, amelyet Apponyi Franciska grófnő ajándékozott a templomnak, de a felsorolás nehéz: ha mindent alaposan szemügyre akarunk venni, a finom részletekkel rengeteg időt el lehet tölteni az épületben. Kívülről 1958-ban és 75-ben, végül építésének centenáriumán újították fel a templomot. 1965 óta a templom műemléki védelem alatt áll. Ha szeretnénk meglátogatni, előtte oda kell szólnunk telefonon, de részt vehetünk a hétfőn, pénteken, szombaton és vasárnap tartott misék valamelyikén is.
Nem bántuk, hogy sötétedés után érkeztünk; így egészen más hangulatot árasztott a templom, mint nappali fényben. Körbejártuk és minden oldalról megcsodáltuk az építményt, aztán még éppen elértük a következő, Budapestre tartó vonatot.
