Túlélőkalauz homoki fajoknak

2020.08.25.

A Kiskunság éghajlatára jellemző a meleg nyár és az országos átlagnál kevesebb csapadék. Ezeket a makroklimatikus jellemzőket a homoktalajok még föl is erősítik, ami különböző túlélési stratégiákat követel a homoki gyepek élőlényeitől.

A laza szerkezetű homoktalajnak nagyon rossz a víztartó képessége, így könnyen kiszárad. Tudjuk, hogy a víz hőkapacitása nagyobb mint a természeti környezetet alkotó anyagok többségének, azaz lassabban melegszik föl és lassabban is hűl le (ez okozza azt a jelenséget, amit az általános iskolai földrajzórákon már mindannyian sokszor hallottunk a nagyobb víztestekkel kapcsolatban: „az óceán nyáron hűt, télen fűt”). Ebből adódóan a kevés vizet tartalmazó, laza talajok napközben gyorsan fölmelegszenek, este pedig gyorsan lehűlnek. A homoki gyepek élőlényeinek így alkalmazkodniuk kell a napközbeni forrósághoz és a szárazsághoz.

Jó időben, jó helyen

Az egyik legkézenfekvőbb stratégia, hogy egyszerűen elkerülik az aszályos nyári időszakot. Bizonyos rövidéletű fajok, mint például a berzedt rozsnok (Bromus squarrosus) késő ősszel vagy tavasszal csírázik és nyár elejére már termést is hoz, ezután hamarosan elpusztul, így a legszárazabb időszakot a legellenállóbb életszakaszában, azaz mag alakban vészeli át.

Más növények nem pusztulnak el nyárra, viszont nyomukat sem látjuk a földfelszín felett (legfeljebb száraz leveleiket). Ilyen például a fokozottan védett, Natura 2000-es növényünk a homoki kikerics (Colchicum arenarium), amelynek hagymagumói a föld alatt vészelik át a nyarat, hogy aztán az őszi esők után virágot bontsanak. Más szempontból is érdekes ez a növény: adott éven belül előbb láthatjuk a termését, mint ahogy virágozna. Ez azért lehetséges, mert az őszi megporzás során a több mint 10 cm-es bibeszálban a hímivarsejtek a föld felszíne alá jutnak, ahol a megtermékenyítés történik. Toktermései az ezt követő tavasszal bújnak ki a föld alól, a levelekkel együtt.

A homoki kikerics szeptember-októberben virágzik, mikorra a levelei elhervadnak. Fotó: Kelemen András

Sok homoki növényfaj virágzási idejét a tavaszi vagy kora őszi csapadékhoz igazítja, mivel a növények életciklusa során a virágzás és termésérlelés a legenergiaigényesebb periódus, ilyenkor van szükségük a legtöbb vízre is. Sajnos az emberi hatásra bekövetkezett klímaváltozás miatt a csapadékjárás egyre kiszámíthatatlanabb, így érhetik a növényeket kellemetlen meglepetések. A homoki nőszirom (Iris arenaria) virágzása a homoki kikericcsel ellentétben nem az őszi, hanem a tavaszi csapadékmaximum idejére esik. Így történhet meg az, hogy ez a két faj gyakran együtt fordul elő, de egymás virágait valószínűleg még sohasem látták. Persze ebben azért a képalkotásra képes érzékszervi és idegrendszeri struktúráik hiánya is közrejátszhat…

Minden csepp számít

Egy másik stratégia a párologtatás csökkentése. Egyes pázsitfűfajok levelei a száraz periódusokban összegöngyölődnek, csökkentve ezáltal a párologtató felületeiket. Így tesz például a nyílt homokpusztagyepek társulásalkotó növényfaja, a magyar csenkesz (Festuca vaginata) is. Ez az összepöndörödés a bulliform sejtcsoportok segítségével valósul meg. Ezek a rugalmas falú sejtek vízzel telt központi sejtüreggel rendelkeznek. Ha csökken a sejtek víztartalma és ezáltal a térfogatuk, akkor a levél begöngyölődik.

A növények párologtatása a gázcserenyílásokon keresztül történik. A párologtatást úgy is csökkenthetik, hogy megvédik a gázcserenyílásokat a légmozgástól, ami a közvetlen környezetükben lévő levegőben magasabb parciális nyomást eredményez a vízgőzre vonatkozóan, azaz a gázcserenyílást így párásabb mikrokörnyezet veszi körül. A gázcserenyílások védelme növényi szőrök segítségével is megvalósulhat. Jó példa erre a fokozottan védett gyapjas csüdfű (Astragalus dasyanthus), amelynek szőrei a párologtatás csökkentése mellett bizonyos fokig védelmet nyújtanak az esténként gyorsan lehűlő homokterületeken gyakran még május végén is előforduló talajmenti fagyok ellen is.

A gyapjas csüdfű szőrei nem csak a növény párologtatását csökkentik, de a májusi talajmenti fagyok esetén is védelmet nyújtanak. Fotó: Puskás József

Gyökeres taktikák

A gyökérzet felépítése szintén nagyon fontos a szárazsághoz való alkalmazkodásban. Biztosan az olvasók közül is sokan megfigyelték már, hogy egy futó zápor után egy-két órával a homoktalajok felszíne már teljesen száraz, mert a talajtípus rossz víztartó képessége miatt a lehullott csapadék gyorsan a mélybe szivárog vagy elpárolog. A talajfelszín gyakran csak rövid ideig tartó nedvességét sok faj, például a homoki gyepek pázsitfű fajainak többsége, sűrű, sekély gyökérzete révén hasznosítja.

Egy másik stratégiát követnek a mélyebbre, több tíz centiméterre, de akár 1 méterre is lehatoló gyökerű lágyszárúak. A homoki gyepekben ilyen mélyen egész évben van valamennyi (minimum 4-6 tömegszázalék) víz a talajban, ami folyamatos vízfelvételt tesz lehetővé, így ezek a fajok nincsenek ráutalva a lehulló csapadéktól csak időszakosan nedves felső talajrétegek vízkínálatára. A mélyebb rétegekből való vízfelvételt a fás vegetáció térnyerése nehezíti, mert az év száraz időszakaiban az erdők ezeket a mélyebb talajrétegeket is teljesen kiszárítják.

A víz- és tápanyagfelvételen kívül a gyökérzet funkciója a növények rögzítése is. A laza, könnyen erodálódó talajon a mélyre hatoló gyökereknek ebben is kulcsszerepük van. Jó példa erre a mezei üröm (Artemisia campestris) gyökérzete, vagy a nyílt homoki gyepek jellemző, védett növénye, a báránypirosító (Alkanna tinctoria) erős karógyökerei. Ez utóbbi nevét a gyökér kérgében lévő, vízben nem oldódó festékanyagnak, az alkaninnak köszönheti, mivel az ebből készült festékkel jelölték meg régebben a birkákat, mert feltűnő színe volt és nem mosta le róluk az eső.

A báránypirosító gyökeréből nyerték régen a nevét adó festékanyagot. Fotó: Kelemen András

Szelek szárnyán

A nyílt homoki élőhelyeken bevált magterjesztési stratégia a széllel való terjesztés. A fényes poloskamag (Corispermum nitidum) a westernfilmek hangulatát idézi, ahogy magérés után a teljes növény ördögszekérként gördül a pusztában, közben fokozatosan hullatva a magjait. Ha ez még nem lenne elég hatékony, poloskára emlékeztető, szárnyas magjait ezután még felkaphatja, és még messzebbre repítheti a szél.

A szél általában megnehezíti a magok laza talajban való lehorgonyzását, de néhány faj a szél erejét éppen hogy magjai talajba fúródásának szolgálatába állítja. A homoki árvalányhaj (Stipa borysthenica) horgasvégű szemtermése a legapróbb talajegyenetlenségben is megakad. A megakadt termést annak repítőkészülékébe kapaszkodva folyamatosan mozgatja a szél, így az egyre lejjebb fúródik a talajban. Felfelé álló apró szőrei miatt kifelé már nem tud mozdulni, így hamarosan eléri a csírázáshoz optimális eltemetődési mélységet. Ennek jelentős szerepe van a homoki gyepek vegetáció-dinamikájában, mert emiatt a mechanizmus miatt a homoki árvalányhaj hatékonyabban kolonizálja a nyílt homokfelszíneket, mint például a csenkeszfajok vagy a deres fényperje (Koeleria glauca).

A homoki árvalányhaj termése a széllel repül új termőhelyre. Fotó: Kalotás Zsolt

Álcamesterek

De nem csak a növények tudtak alkalmazkodni a homoki élőhelyek nyújtotta körülményekhez, számos állatfaj is sikeresen adaptálódott az esetenként speciális viszonyokhoz.

Az egyik legegyszerűbb megoldás a környezethez igazodó rejtőszín felöltése (ami persze általában valamilyen egyéb, pl. életmód- vagy szaporodásbeli, esetleg viselkedésben megnyilvánuló alkalmazkodással is társul). Ezt az utat számos állatcsoport választotta, ilyen pl. a poloskák közül a homoki laposfejű poloska (Menaccarus arenicola) és a homoki gyepibodobács (Emblethis griseus) is. Ezek az állatok sokszor a felszín alatt tartózkodnak és különböző lágyszárúak gyökereinek nedveit szívogatják, így tehát nem csak külsejükkel, de életmódjukkal is igazodtak az itt uralkodó körülményekhez, pl. a szárazsághoz.

Külsejében szintén igen jól alkalmazkodott a környezetéhez az önbeásó sáska – avagy dűnesáska – (Acrotylus longipes), amely ráadásul a kedvezőtlen körülmények hatására, így éjszakára vagy a téli időszakra be is ássa magát a homokba és hibernálja magát.

Ugyancsak hatékony mimikrivel rendelkezik a bütyköshátú ormányos (Herpes porcellus) – közkeletű nevén malackaormányos – is. Ez a faj Magyarországon védett és hazánkban csak a Duna-Tisza közi Homokhátságon fordul elő. Külsejében megtévesztésig hasonlít egy talajröghöz, mintha csak homokszemcsék tapadtak volna egymáshoz. Szüksége is van erre az álcára, mert röpképtelen és kevéssé mozgékony, így – a megfelelő rejtőzködés híján – könnyű szerrel zsákmányul ejthetnék a ragadozók.

A röpképtelen és lassú mozgású malackaormányos talajrögnek álcázza magát a tápnövényén. Fotó: Ábrám Örs

Hosszú lábúak előnyben

A homoktalajok felszínének hőmérséklete a nyári napsütésben akár a 60 °C-ot is meghaladhatja, ezért kézenfekvő megoldásnak tűnik az ilyen felszínektől való fizikai távolmaradás is. Egyes fajok ezt úgy oldották meg, hogy testüket hosszú lábak tartják el a talajfelszíntől. Így tesznek pl. a közismert homokfutrinkák (Cicindela sp.) is, amelyek hosszú lábai nem csak a „forró” talajfelszíntől való „eltartást” biztosítják, de kellően fürgévé is teszik ezeket, az áldozataikat sokszor lerohanással zsákmányul ejtő ragadozó bogarakat. Hasonló testfelépítést mutatnak a főként sivatagi rokonsággal rendelkező, Cataglyphis nemzettségbe tartozó hangyák is, amelyek közül a Kiskunság felnyíló homoki gyepjeiben a Cataglyphis aenescens-sel és a Cataglyphis nodus-sal is találkozhatunk.

A homokfutrinka lárvája is ragadozó, a homokba fúrt járatában rejtőzködve várja áldozatát.

Más fajok egyedei a legmelegebb nappali órákban egyszerűen elássák magukat vagy eleve földalatti üregeikben maradnak. Így tesz pl. a már említett malackaormányos is. Ezek a bogarak érdeslevelűekkel (Boraginaceae) táplálkoznak, így leginkább azok hajtásain tartózkodnak. Viszont nyaranta a nappali forróság elől a tőlevélrózsák alá bújnak vagy egyszerűen csak leássák magukat a növények gyökereihez, ahol már hűvosebb mikroklíma fogadja őket.

De hasonló stratégiát követ a széles körben is ismert rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis) is. Ezek poikilotherm állatok, így testük hőmérsékletét csak korlátozott mértékben képesek szabályozni. Ezért a reggelt, délelőttöt részben napozással töltik, hogy minél hamarabb elérjék a számukra optimális „üzemi hőmérsékletet”. Ugyanakkor a déli forróságot a legtöbbször földalatti üregekbe húzódva vészelik át.

A nem csak homokterületeken élő, de Magyarországon széleskörűen elterjedt barna ásóbéka (Pelobates fuscus) és a kifejezetten homoktalajokhoz kötődő homoki gyík (Podarcis tauricus) szintén hasonlóan tesz.

Horrorsztorik

A homokos talajok laza szerkezete további különleges alkalmazkodási módokat tesz lehetővé.

A homokfutrinkák lárvái ragadozók, amelyek csaknem függőleges járatokat készítenek a talajban és azokban rejtőzködve várják a gyanútlanul arra vetődő zsákmányaikat. Még testük is ehhez az életmódhoz alkalmazkodott, olyannyira, hogy a felszínen szinte mozdulni sem képesek. A lárvák tora felül erősen kitinizált és a potrohi szelvényekhez képest derékszögben meghajlik. Ezáltal fejükkel és torukkal teljesen le tudják zárni a lakócsövük bejáratát. Ha a körülmények rosszak az akár fél méteres járatok aljába húzódnak, ám napos időben feljönnek a csövek bejáratához és úgy zárják el azokat, hogy csak a fogószerű rágóik nyúlnak fel a felszínre. Végül ezek segítségével ragadják meg a gyanútlanul arra vetődő áldozatukat, méghozzá olyan módon, hogy fejüket lökésszerűen hátra rántva szinte „rávágnak” a zsákmányra, hogy aztán a mélybe rántva, immár a járatuk biztonságában, annak falához csapkodva végezzenek azzal.

A biológiai rendszerek összetettségét szépen jellemzi, hogy létezik egy hártyásszárnyú, a cicindélapusztító-darázs (Methocha articulata), amelyik szaporodásához a homokfutrinka lárváknak éppen ezt a vadászati módját használja ki. Ugyanis amikor a lárva őt is elkapja és fejének sajátos mozdulatával megölni készül, akkor egy rövid időre szabaddá válik a torka, amelynek bőre sokkal lágyabb. Ezt a pillanatot használja ki a darázs és az immár sebezhető torokba mélyeszti a fullánkját és gyorsan ható mérgével megbénítva a lárvát. Ezután már nincs más dolga, mint hogy belepetézzen a mozdulni is képtelen homokfutrinkába, amelyet a jövőben kikelő kis darázslárva belülről és elevenen fog felfalni.

A homokfutrinkák lárváihoz hasonló zsákmányolási stratégiát követnek a hangyalesők, pl. a pusztai hangyaleső (Acanthaclisis occitanica) lárvái is. Ezek az állatok bombatölcsérekhez hasonló mélyedéseket készítenek a felszínen, míg ők maguk a tölcsér alján, a talajba süllyedve várják a csapdájukba sétáló zsákmányukat. Ha egy hangya beleesik a tölcsérbe, abból nagyon nehezen tud szabadulni, hiszen annak meredek és omladékony faláról minduntalan visszazuhan a mélybe. A talajszemcsék mozgását érzékelik a hangyaleső lárvák is és nincs is más dolguk, mint a mélybe húzni áldozatukat.

Látható, hogy a homokterületek különleges élőhelyi feltételeihez az egyes fajok különböző stratégiák segítségével alkalmazkodtak, ami hozzájárult a homoki gyepek egyedülálló fajkészletének kialakulásához.

Homokos területen járva gyakran láthatunk ilyen kis tölcséreket. A mélyén a hangyaleső lárvája várja zsákmányait. Fotó: Kolon-tavi archívum

Írta: Enyedi Róbert, dr. Kelemen András

A cikk borítóképét készítette: Ravasz Balázs (Árva alkony)