Van akinek egy befőttes üvegnyi szemete termelődik egész évben, másvalaki személyes sértésnek veszi, ha szelektív hulladékgyűjtésre és hulladékcsökkentésre szólítják fel, és van, aki az egész életét egy hulladéklerakón dolgozva éli le. Ami mindannyiunkban közös, hogy a hulladékkezeléssel kapcsolatos döntéseink saját és környezetünk életét is befolyásolják. De tisztában vagyunk-e egyáltalán a lehetőségekkel és úgy általában, hogy mi történik a hulladékkal, miután elviszi a kukásautó?

A klíma-és ökológiai válság idején, bármennyire is igyekszik az emberiség mindenféle “csoda megoldásokkal” előállni, a valós megoldások sajnos egytől egyig a jelenlegi társadalmi- és gazdasági berendezkedésünk és életmódunk megváltoztatásában rejlenek. Ennek a változásnak egyik fontos része az éghajlati rendszer minden elemét szennyező hulladék problémakörének megoldása. Ez a cikk most nem arról fog szólni, hogy mit is tehetünk lépésről lépésre az úgynevezett zero waste (hulladékmentes) életmód elsajátításához vagy a szelektív hulladékgyűjtés tökéletesítésének érdekében. Hanem arról, miért fontos a hulladékkezelés és a szelektív hulladékgyűjtés, valamint, hogy miért kevés ez mégis a jelenlegi válság megoldásához.

A környezetszennyezés és az éghajlatváltozás problémája nem szétválasztható. Ennek egyik oka a műanyag előállításához, majd az éghajlati rendszerben való felhalmozódásához köthető melyről itt írtunk bővebben.

A probléma megoldása három fontos részből áll: a természetbe már kikerült hulladék összegyűjtése, a jelenlegi hulladék (lehetőség szerint újra-) feldolgozása és a még meg nem termelt hulladék mennyiségének csökkentése. Ebben a cikkben az első kettő lesz a fő téma, cikkünk folytatásában pedig a helyes hulladékkezelés és csökkentés hat lépcsőjéről írunk majd (Refuse, Reduce, Reuse, Repair, Rethink, Recycle), melynek egyik legismertebb pontja, a recycle (vagyis újrahasznosít) már ebben az írásban is szerepet kap.

Mielőtt azonban beleásnánk magunkat a témába, fontos tisztázni, mi a különbség a szemét és a hulladék között. Ahogy az a hulladekmentes.hu-n olvasható, szemétnek nevezünk „minden olyan haszontalanná vált anyagot, amit a tulajdonosa már nem tud, vagy egyszerűen csak nem akar tovább használni. Ilyenkor ez az anyag kikerül a gazdaság körforgásából, és vegyesen, a többi feleslegessé vált anyaggal együtt kerül hulladéklerakóra, vagy égetőbe”, míg hulladéknak számít minden olyan haszontalanná vált anyag, amit anyagfajtánként külön kezelve, szelektíven gyűjtve másodnyersanyagként még tudunk használni.

1. A természetbe kikerült hulladék felszámolása:

Ide tartoznak például az olyan projektek, mint az Ocean Cleanup, melynek célja az óceánban felgyűlt és napjainkra egész szigetekké összeállt hulladék eltávolítása vagy a Tisza és egyéb hazai vizek megtisztítására rendezett hulladékgyűjtő események (PET kupa). A természetbe már kikerült hulladék összegyűjtésére számtalan hasonló kezdeményezés zajlik nap mint nap a világon, melyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy élhetőbbé váljon környezetünk.

A hulladék eltávolítása a természetből elengedhetetlen, ugyanis a műanyag sosem bomlik le egészen.

Néhány 10-1000 év alatt olyan apróra bomlik, idegen szóval degradálódik, hogy beépül a természetbe. Például planktonok táplálékává válik így bekerül a táplálékláncba, ezáltal saját élelmünkbe (a WWF tanulmánya alapján egy bankkártyányi műanyagot eszünk meg hetente). A műanyag olyan szinten jelen van a bolygó minden pontján, hogy egyes kutatók szerint korunk geológiai nyomjelzője lesz az üledékekben a jövőben. Nem szabad elfelejteni, hogy nem csak akkor szennyezzük a környezetet, mikor halomra vesszük a PET palackos üdítőt, vagy nejlonba csomagoljuk a banánt. Szabad szemmel nem is látható mikroműanyagok és mikroszálak tömkelege kerül a természetbe mindennapi tevékenységeink során, az utóbbi sok esetben már lényegében műanyag ruhák mosása során. Elegendőek a hulladékgyűjtő programok, hogy felszámoljuk ezt az állapotot? Fel kell tennünk a kérdést, hogy mi is történik az összegyűjtött hulladékkal?

2. A hulladék kezelése, újrafeldolgozása:

A hulladéktermelés napjainkra elképesztő méretet öltött. Ennek oka, hogy többek között gazdasági, higiéniai és kényelmi okokból megváltoztak szokásaink és már teljesen természetesnek vesszük, hogy minden úgy be van csomagolva, hogy túlélne két-három apokalipszist és számtalan termék teljesen feleslegesen egyszer használatosnak készül, vagy legalábbis úgy tekintünk rá. Emellett óriási mennyiségű hulladék a feldolgozhatatlan mennyiségű el nem adott vagy használt ruha, és az élelmiszerpazarlás is jelentős, melyben hazánk sajnos az Európai Uniós átlagon felül teljesít. Sokszor azért termelünk plusz szemetet, hogy megvédjük magunkat mindenféle, szintén emberi eredetű vélt és/vagy valós szennyeződéstől például az ivóvízben, de néha egyszerűen lusták vagyunk vinni magunkkal egy kulacsot. De nem baj, hiszen az ásványvizes palackot újrahasznosítják a papírral meg az üveggel együtt, ugye?

Nem, nem egészen. Sajnos az újrahasznosítás csodájába kapaszkodva tovább termelni a hulladékot annyira környezettudatos, mint abban bízni, hogy majd az évente lecserélt ruhatárunknak örül egy szegény kisgyermek egy távoli fejlődő országban.

Mi is az az újrahasznosítás (recycling)?

Nem más, mint egy igen jelentős iparág, mely úgy tekint a hulladékra, mint nyersanyagra. Amikor megisszuk a szénsavmentes ásványvizet, ami nem mellesleg sokszor lényegében csapvíz, kidobjuk a flakont, jó esetben laposra taposva a megfelelő gyűjtőbe, és ugyanilyen könnyedséggel válunk meg sok minden mástól is. Aztán mire a kukásautó elviszi a hulladékot már el is felejtkeztünk róla. A flakon pedig az adott régiótól, országtól függően lehet, hogy újrahasznosításra kerül. De csak lehet. Hosszú éveken át a hulladék jelentős része, az Egyesült Királyság esetében például a műanyag 2/3-a és a papírhulladék fele konténerhajókon szállítva más országokban, sok esetben Ázsiában került valamilyen fajta feldolgozásra. Ez egy darabig jó üzlet volt, hiszen az igen munkaerőigényes újrahasznosítást át lehetett helyezni egy munkaerő szempontjából olcsóbb területre. Azonban – a többek között – az európai szelektív hulladék legnagyobb befogadója, Kína 2018. január 1-től betiltotta 24 hulladékcsoport behozatalát az országba. Ennek egyik oka, hogy a Kínába exportált hulladék mennyisége olyan mértéket öltött, hogy az ázsiai ország már nem bírta a tempót. A felhalmozódott hulladék pedig újrahasznosítás helyett az óceánban, a földbe temetve vagy elégetve végezte.

2019 májusában Malajzia követte a kínai példát és visszafordította a külföldi hulladékot szállító konténer hajókat, később Thaiföld és India is betiltotta a műanyag szemét importját. Az említett országok a feldolgozhatatlan mennyiség mellett egészségbiztonsági okokból sem fogadják be az import hulladékot, ugyanis a nem megfelelő szelektív gyűjtés miatt a szétválogatott hulladék is sok esetben szennyezett. Nem szabad elfelejteni továbbá, hogy bár az említett országoknak néhány éve még megérte importálni a nyugati szemetet, a gazdasági fejlődés miatt már országon belül is jóval több hulladék termelődik.

Természetesen nem minden esetben utazik Ázsiáig a szemetünk. Nyilván sok helyen, többek között hazánkban is van valamilyen szintű újrafeldolgozás. Az Európai Unió gazdaságilag legkevésbé fejlett országai, például Románia vagy Bulgária hasonló szerepben tetszeleg, mint az említett ázsiai országok, mely Kína döntése óta erősödik. A fő probléma, hogy a többek között nyugati államok által termelt hulladék mindössze 10%-át hasznosítják újra, a többit elégetik. Az egyre szigorúbb uniós szabályok ellenére a környezeti károk óriásiak. A helyzet globális átlagban sem rózsás. Miközben már-már elégedetten öntjük a szemetet a különböző szelektív kukákba abban a tévhitben, hogy ezzel szintén jót teszünk a környezetnek, addig például a műanyag esetében a világon megtermelt összes műanyag mindössze 9%-a lett újrahasznosítva, 12% elégetve és 79% került hulladékgyűjtő/szemét telepekre vagy az Föld-rendszer különböző elemeibe, tovább szennyezve a levegőt, a talajt és vizeinket.

Miért ilyen mértékű a hulladékégetés és a környezetszennyezés, ha újrahasznosítani egyszerűbb lenne?

Mert nem feltétlenül egyszerűbb. Sőt, inkább az a kérdés: megéri-e? Az újrahasznosítás ugyanis, mint iparág, természetesen üzlet. Ahogy Kína is addig fogadta be az idegen szemetet, amíg (gazdasági, egészségügyi és minden egyéb szempontból) megérte neki, addig a világon mindenhol máshol is az lesz újrahasznosítva amibe megéri energiát fektetni.

Az újrahasznosítás elve elég egyszerű. Fogjuk a már nem hasznos dolgokat és ahelyett, hogy eldobnánk, próbáljuk valami újjá alakítani. Ez nem 21. századi vívmány. A japánok már a 11. században újrahasznosították a papírt és a középkorban páncélt készítettek fémhulladékból. A második világháború során pedig női harisnyák kezdtek új életet ejtőernyőkként. Az 1970-es évek környezetvédelmi mozgalmai irányították újra az újrahasznosítás fontosságára a figyelmet, napjainkban pedig a klíma- és ökológiai válság enyhítésében kap fontos szerepet.

A szelektív hulladék azonban egy árucikk, így ennél bonyolultabb a dolog. A szétválogatott hulladéknak meg kell felelni bizonyos kritériumoknak, úgy mint a megfelelő tisztaság.

Emiatt fontos, hogy a szelektív hulladékgyűjtés során tisztán dobjuk a kukába a szemetet, mert így nagyobb az esély rá, hogy tényleg hasznosításra kerül.

Hiszen gondoljunk csak bele milyen fertőzésveszélyt hurcolhat a hosszasan szállított, tárolt hulladékban megpenészedő, megromló maradék élelmiszer. Hiába dobjuk ki a papírhulladék gyűjtőbe a pizzást dobozt aminek az egyik fele tiszta, ha a másikat, ami csupa zsír, lusták voltunk levágni, mert így beszennyezzük a többi tiszta hulladékot is, ez esetben papírt.

A szennyezett papírhulladékot pedig vagy elégetik, vagy hulladéklerakóba kerül. Az adott régió fejlettségétől függően ez további szennyezési forrásokat rejt, ugyanis a nem megfelelően elégetett hulladék elképesztő mértékben szennyezi a levegőt és a légúti megbetegedésektől kezdve akár születéskori rendellenességet is okozhat. A hulladéklerakó szintén nem megoldás, hiszen ahogy nő a népesség és a gazdasági fejlettség, úgy nő a hulladék mennyisége, és nincs az a hulladéklerakó, ami elegendő lenne a tárolásra.

Ráadásul a hulladéklerakókon bomladozó hulladék nem megfelelő kialakítás esetén rendkívüli mértékben szennyezi a talajt, vízkészleteket és a légkört.

Ez jelentős mértékű szennyezést jelent, ugyanis a legtöbb hulladék olyan országokban végzi, ahol nincs megfelelő gazdasági háttér és/vagy politikai akarat a környezetvédelmi előírások betartására.  A bomlás következtében ráadásul jelenetős mértékű az üvegházhatású gázkibocsátás is, a teljes metánkibocsátás 12%-a a hulladéklerakókhoz köthető.

Ha van is vevő a szelektív hulladékra, a történet még mindig nem válik egyszerűvé. Az újrahasznosítás sok esetben igen munkaerő- és energiaigényes, ezáltal költséges folyamat. Számtalan esetben pedig nem is lehetséges. Ha az újrahasznosítás végkimenetele rosszabb minőségű, mint a kiinduló hulladék, akkor úgynevezett értékcsökkentő újrahasznosításról beszélünk (down-cycling). A köznyelvben újrahasznosításként emlegetett folyamat gyakran minőségromlással jár. Különböző anyagok esetén eltérő, hogy hányszor lehet újrahasznosítani mielőtt annyira degradálódik az anyag, hogy már nem lehet újra feldolgozni azt. A probléma, hogy ez nincs feltüntetve, amikor megkönnyebbülve megvesszük az újrahasznosított műanyagba csomagolt terméket vagy akár csak az újrahasznosított papírt. Természetesen ezek jobbak, mint a szűz termékek, viszont a végtelenített 100%-os újrahasznosítás nem minden esetben lehetséges, ennek okát cikkünk folytatásában tárgyaljuk.

Írta: Szabó Amanda Imola – Meteorológus-éghajlatkutató, doktorandusz az ELTE TTK Meteorológiai Tanszékén és a Másfél fok egyik állandó szerzője.