Az eddig ismert legidősebb, legmélyebb és legkiterjedtebb bálnatemetőt találták meg az Indiai-óceánban. A tetemek nem véletlenszerűen helyezkednek el: egy 1200 kilométer hosszú, északnyugat-délkeleti tengely mentén sorakoznak.
A Diamantina-árokrendszerből felszínre hozott leletek között 5 millió évnél idősebb fosszíliák is megtalálhatók, ezeket tengerbiológusok és paleontológusok vizsgálják. A Nature folyóiratban publikált tanulmányában beszámoltak róla, hogy a 32 irányított mélytengeri merülés során számos fosszilis és öt frissebb bálnatetemet találtak, a törésvonal legmélyebb pontjainak közelében, egészen 7002 méteres mélységig került elő cetkövület, és összesen 485 cetmaradvány csoportot regisztráltak.
A kutatók feltételezése szerint egy korábban nem ismert, összefüggő ökológiai szuperfolyosót tártak fel, amely mind időben, mind térben a valaha pontosan azonosított leghosszabb bálnavonulási útvonalnak tekinthető. Olyan bálnafajok csontjai fekszenek itt egymás mellett, amelyek életmódja teljesen eltér, hiszen a sekélyebb tengerekben „szűrögető” sziláscetek és a mélymerülés rekordereinek számító ragadozó életmódú fogascetek maradványai keverednek benne.
A szakértők szerint az elnyújtott bálnatemető két egymást kiegészítő hipotézissel magyarázható: Egyrészt a terület a sziláscetek ősi, de máig használt vonulási útvonala alatt található. Másfelől a Diamantina-árok meredek morfológiája kiváló tintahal vadászterületet biztosít a mélymerülő ragadozó cetek számára. Sokan a teljesítőképességük végső határáig merültek a sötét hasadékokhoz és a kanyonok fogságába esve pusztultak el.
A felfedezés másik érdekessége, hogy a tudomány számára eddig ismeretlen rákfajok, férgek táplálkoznak a bálnacsontokon, olyan speciális közösségek alakultak ki, melyek izgalmas információkkal szolgálnak az evolúciókutatás szempontjából. Jon Copley, (aki független szakértőként kommentálta az eredményeket) kiemelte, hogy a bálnatetemeken élő közösségek szigetszerűen izolált oázisokként működnek a mélytengeri aljzaton. A bálnatetemek így az evolúciókutatás számára egyfajta természetes kísérleti rendszert jelentenek: olyanok, mintha egy elszigetelt laboratóriumi környezetben figyelhetnénk meg az evolúciós folyamatokat míg felgyorsíthatnánk az időt.
De miért is jelentős mindez evolúciókutatási szempontból? A bálnamaradványok egymástól izolált csoportokban halmozódtak fel, az ezeket benépesítő közösségek nemcsak a mélytengeri hidrotermális kürtők hasonló élővilágától, hanem a kilométerekkel távolabb található más csontfelhalmozódások lakóitól is eltérő tulajdonságokat mutathatnak. Az ilyen, elsődleges szukcesszió során, közvetlen emberi beavatkozás nélkül kialakuló élőhelyeken különösen jól tanulmányozhatók az izoláció következtében létrejövő genetikai és adaptív eltérések.
Írta: Bakó-Hegedüs Kinga és Dr. Bakó Gábor
