A befagyott állóvizek jégpáncélja alatt különös lényeket leshet meg a figyelmes szemlélő. A vízi botpoloskákról van szó, melyeket a február eleji fagyos napokon szép számban láthatunk a Körös-Maros Nemzeti Park területén található Kakasszéki-halastavaknál is.
A vízi botpoloska a sekély állóvizek lakója. Vékony, hengeres, karcsú testű, ragadozó rovar. Testhossza 3-4 centiméter, melyhez csatlakozik a potroh végéből kiálló, mintegy 2 centiméter hosszúságú légzőcső. Testfelépítése kiválóan alkalmas arra, hogy elrejtőzzön a vízinövények között, s onnan csapjon le gyanútlan zsákmányára. Szürkés-barnás színe szintén segíti őt a rejtőzködésben.
Első pár lába fogóláb, ami némileg hasonlóvá teszi az imádkozó sáskához. Ezekkel a fogólábakkal függőleges irányban csap le áldozatára. Nagyon fürgén mozog, így még a leggyorsabban úszó búvárpoloskákat is el tudja kapni. Főként halivadékokat, rovarlárvákat, búvárpoloskákat, rákokat, ebihalakat zsákmányol.
Fotó: Palcsek István Szilárd
A vízi botpoloska légköri oxigént fogyaszt, mégpedig úgy, hogy két centis légzőcsövét kinyújtja a vízfelszín fölé. Mivel már a petéknek is van légzőcsövük, ezért a nőstények úgy rakják le petéiket a vízinövények levélzetére, hogy a kis légzőcsövek kiálljanak a vízből. Mivel a vízi botpoloska légköri oxigént fogyaszt, így a szennyezettebb, oxigénszegényebb vizekben is megél. Ha azonban az élőhely már nem megfelelő számára (például mert kiszárad a víz), akkor továbbáll, ugyanis repülni is jól tud.
Vízi botpoloskák bárhol, akár egy kis kerti tóban is előfordulnak, de rejtőzködő testfelépítésüknek és életmódjuknak köszönhetően nehéz őket észrevenni. A vékonyabb, másfél-2 centis jég alatt azonban lassabban mozognak, így könnyebben felfedezhetők. A jég alól igyekeznek olyan helyre jutni, ahol nem fagyott be a víz, s így felszínre dughatják légzőcsövüket, azaz oxigénhez juthatnak.
