Az éghajlatváltozással összefüggő problémákra nem létezik egyetlen, egyszerű válasz, „csodaszer”. Ez persze igaz egyéb globális problémákra, a környezetszennyezés, vagy a fenntarthatóság kérdéseire is. Nem elegendő egyetlen megoldás alkalmazása, amellyel élve minden egy csapásra megoldódik; eszközök széles skáláját kell alkalmaznunk. Közülük egy a karbonsemlegesítés. De mik azok a(z önkéntes) karbonsemlegesítő megoldások? Mire jók? Hogyan éljünk velük?
Míg korábban a fogalommal (carbon offset credit) leginkább repülőjegy vásárlásakor találkozhattunk, napjainkban a konferencia-részvételtől az esküvőig életünk minden szegletére kínálnak cégek karbonsemlegesítő megoldásokat. Az utóbbi években egyre növekvő számú profit-orientált és non-profit szervezet kezdett önkéntes kompenzációs rendszereket kínálni azoknak, akik tisztában vannak életvitelük környezeti következményeivel, és szeretnék semlegesíteni azt. A piac növekszik: 2000 előtt még csak 6 szervezet kínált önkéntes ellensúlyozásra lehetőséget, 2007-ben már 40, a szám pedig azóta is emelkedik. Köztük már több magyar szervezetet is találhatunk.
A karbonpiac nem újkeletű: a jelenleg érvényben lévő karbonpiaci mechanizmust a Kiotói Jegyzőkönyvvel (1997) hozták létre. Mivel az üvegházgázok a légkörben jól elkeverednek, a probléma globális, ezáltal a megoldásokat is bárhol bevezethetjük – miért ne tennénk meg ott, ahol ez a legolcsóbb? A karbonpiac elméletileg hatékony lehetőség a kibocsátás csökkentésének elérésére, mivel a piaci szereplők ezt a célt a legalacsonyabb költséggel törekszenek elérni.
A Tiszta Fejlesztési Mechanizmus (Clean Development Mechanism, CDM) ugyan az egyes országok szintjén működő mechanizmus, de kicsiben (a vállalatok vagy egyének szintjén) is megfigyelhető hasonló gondolkodásmód. Ennek során a kivitelezők projekteket valósítanak meg, amelyekkel aztán értékesíthető tanúsított kibocsátáscsökkentési (certified emission reduction, CER) jóváírásokat kaphatnak, amit aztán megvehetünk. Ezek mindegyike egy tonna szén-dioxid megtakarításával egyenértékű.
Az önkéntes karbonsemlegesítő szervezetek vásárolhatnak ilyen CER krediteket is, de gyakrabban vesznek részt az igazolt és nem-igazolt kibocsátáscsökkentések (verified emission reduction, VER / non-verified emission reduction, NVER) kereskedelmében. Ezeket nem feltétlenül CDM-projektek révén állítják elő, ily módon a szabályozott karbonpiacon kívül esnek. Megvalósíthatják saját projektjeiket is, pénzre váltva az elért kibocsátás-csökkentést.
Ez a szabályozatlanság visszaköszön aztán a későbbiekben: az egyes szervezetek jelentős különbségeket mutatnak többek között a kibocsátás kiszámításának és kompenzálásának megközelítésében, az árszintekben és elszámoltathatóságukban. Az egyes tevékenységek üvegházgáz-kibocsátása, és annak éghajlatra gyakorolt hatása becsülhető, de nem mérhető pontosan. Épp ezért átlagos kibocsátásokkal számolnak, egyszerűsítve, mely befolyásolja az eredmények pontosságát. Az egyes társaságok által alkalmazott kalkulátorok különbözősége miatt nagyok az eltérések: például egy Amszterdam–Barcelona oda-vissza repülőút kibocsátása 0,27-1,25 t CO2-egyenérték között szór – függően például attól, milyen géptípussal, telítettséggel, útvonallal, egyéb paraméterekkel végezték a számításokat. A fizetendő ár illetve a beruházások részesedése a kifizetett összegből is jelentősen eltér a különböző szervezeteknél.
Mivel a cégek nem konkrét, fizikailag megfogható terméket adnak el a vásárlóknak, ezért fontos, milyen narratívát alkalmaznak. Ennek főbb típusai a következők: „a bolygó megbütykölése”, „globális-lokális kapcsolatok”, „az elkerülhetetlen elkerülése”. Az első narratíva az éghajlatváltozás tudományán alapul. Azzal érvelnek, hogy az éghajlatváltozás sürgető probléma, mely ellen azonnal cselekedni kell. Azonnal vásárolhatunk kompenzációt ahelyett (jobb esetben úgy érvelnek: amellett), hogy alapvető magatartásunkat változtatnánk meg, amely sokkal lassabban megy végbe.
A második, „globális-lokális kapcsolatok” narratíva arra alapoz, amit már fentebb is írtunk: mivel az üvegházgázok a légkörben jól elkeverednek, a probléma globális, ezáltal a megoldásokat is bárhol bevezethetjük, az hatással lesz az egész rendszerre. Tegyük ott, ahol megéri, ahol a legtöbbet kapjuk a pénzünkért – a Globális Délen, azaz a déli félteke fejlődő országaiban. Az eszerint érvelők biztosítják vásárlóikat arról, hogy a szén-dioxid-kompenzáció egyfajta fenntartható és etikus termék, bár meglehetősen szokatlan. Elbeszéléseikben helyet kapnak a kedvezményezett helyszínek, egyének és projektek történetei.
A harmadik narratíva kifejezetten a légköri üvegházgáz-tartalom növekedésének okaira összpontosít. Az ésszerűségre hivatkozik: az energiaigény csökkentése és az energiaellátás átalakítása után fennmaradó „elkerülhetetlen” kibocsátást semlegesítenünk kell a negatív környezeti következmények csökkentésének érdekében. Ez a narratíva tehát az önkontrollról, a fogyasztó önszabályozásáról szól. Ehhez azonban tisztában kell lennünk létezésünk, életmódunk, tevékenységeink környezetre gyakorolt hatásával. Ma már számtalan karbonlábnyom-számító honlap, alkalmazás létezik: íme egy példa egy egyszerűbb és egy összetettebb kalkulátorra. Ha a pontos számadatok megadására nem is, arra azonban mindenképp alkalmasak, hogy lássuk, egyes választásaink (lakóhely, közlekedés, étkezés, életmód) arányaiban milyen mértékben járulnak hozzá az üvegházgáz-kibocsátáshoz, és milyen fejlesztési, fejlődési lehetőségeink vannak.
Mindegyik fenti elbeszélésmódban van igazság, ennek ellenére érhetik őket jogos kritikák.
Fontos megjegyezni, hogy a szén-dioxid-kompenzáló szervezetek az egyik ágazatban történő fogyasztás (pl. repülés) által okozott kibocsátások semlegesítését egy másik ágazatban történő kompenzációval érik el. Ezek két fő kategóriája a biológiai szén-dioxid elnyelők erősítése (erdősítés, újraerdősítés), vagy a kibocsátás-megtakarítás (hatékonyságnövelés, fosszilis üzemanyagok kiváltása). A rendszer tehát a kibocsátások folyamatos csökkentésére épül (pl. a nem-közlekedési ágazatban), ami azt jelenti, hogy ennek határát el fogja érni és telítődni fog – térbeli, fizikai vagy gazdasági korlátok miatt. Így persze a kompenzálandó tevékenység sem növekedhet a végtelenségig, valamit ott is tenni kell… sok esetben ez tehát a problémák elodázását, vagy térbeli eltolását jelenti, így nem valósul meg a valódi fenntartható fejlődés. Például, a faültetéseket jellemzően fejlődő országokban valósítják meg, anélkül, hogy arra a helyi lakosságnak bármilyen ráhatása lenne, a jelenlegi fejlettek hasznára, így ez korlátozhatja a fejlődési lehetőségeket ezen országok jövendő generációi számára (hiszen nagy területeket hosszú időre erdősítenek, ezáltal más művelési célok alól kivonnak). Fontos az időtáv is (gondoljunk bele, mennyi idő alatt köti meg a fa azt a szén-dioxidot, amit kompenzálnánk!).
Kritika érheti az önkéntes kompenzációs rendszereket amiatt is, hogy megteremtik annak illúzióját, hogy a fenntarthatatlan életmód kiváltására léteznek egyszerű megoldások. Másrészt azonban a hiteles kompenzációs rendszerek oktató, szemléletformáló hatással lehetnek, és hozzájárulhatnak a szén-dioxid-tudatosság fokozásához.
Írta: Pieczka Ildikó
