A hazánkban másodikként, 1975-ben alapított Kiskunsági Nemzeti Park az ember és a természet sok száz éves együttélésének emlékét őrzi a Duna-Tisza közén. Ez a síkvidéki táj – látszólagos egyhangúsága ellenére – sokféle, változatos élőhelyet foglal magába. A víz és a szél felszínformáló ereje és az évszázadok óta itt élő emberek egyaránt alakították, formálták ezt a tájat.

A régészeti leletek alapján már a késő rézkortól (i.e. 3-4. évezred) állattartással foglalkozó népek éltek itt, és később a honfoglaló magyarok és a kunok is ezt az életformát folytatták. A kultúrtájjá formált Kiskunságban ma már üdítő, élményt nyújtó és sok meglepetést tartogató maradványterületek a vadvizes szikesek, a szaggatott felszínű buckavidékek, vagy az a néhány vizes élőhely, mely a vízrendezések előtti táj összetett természetességét villantja elénk.

Emiatt, ellentétben más nemzeti parkokkal, a Kiskunsági Nemzeti Park nem egybefüggő terület, hanem mozaikos felépítésű, kilenc egységből álló hálózat, amely magában hordoz minden jellegzetes kiskunsági értéket.

Mikla-puszta és a Felső-kiskunsági-puszta nagy kiterjedésű szikesein főleg sótűrő- és sókedvelő növényfajok élnek, míg a Felső-kiskunsági-tavak madárvilága nemzetközi hírű. A Peszéradacsi-rétek a Turján-vidék legjelentősebb tagja, az izsáki Kolon-tó pedig a Duna-Tisza köze legnagyobb édesvízi mocsara. A Fülöpházi-buckavidék mozgó homokbuckáival és árvalányhajas pusztáival a Homokhátság hajdani arculatára emlékeztet. Az Orgoványi-rétek egykori mocsarak és buckavonulatok csodálatos egysége. A homokterületek közül Bugac a leghíresebb, amely a mai napig sok látogatót vonz. A nemzeti park legkisebb területegysége, a Szikra és az Alpári-rét a Tisza folyószabályozás előtti képét őrzi.

A bővítéseknek köszönhetően a nemzeti park ma 50 523 hektár kiterjedésű, továbbá a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság működési területén található még több mint 27 000 hektár területen három tájvédelmi körzet: a Pusztaszeri, a Mártélyi és a Körös-éri Tájvédelmi Körzet. A nemzeti parki területek kétharmad része bioszféra-rezervátum, a Felső-Kiskunsági-tavak, a Felső-Kiskunsági-puszta és a Kolon-tó pedig a Ramsari egyezmény alapján nemzetközi jelentőségű vadvizes élőhely. Ezeken túlmenően a Kolon-tavat hazánk egyetlen biogenetikai-rezervátumaként is számon tartják.

Hati Tamás – Víz-tükör

A tájátalakítás megsemmisítő sodrában még fennmaradt maradványterületeket szinte az utolsó órában mentette meg a nemzeti park létrehozása. A szétszórt, szigetszerűen elhelyezkedő kisebb-nagyobb területek megőrzése, védelme, kezelése, és bemutatása nehezebb, költségesebb, több időt igénylő és nagyobb szakértelmet feltételező munka, mintha azt megszakítatlan, összefüggő területeken végeznénk.

Szikes tavak és puszták, édesvízi mocsarak

A Duna-Tisza közi szikes élőhelyek kiterjedése a második legnagyobb a Kárpát-medencében, ugyanakkor élőhelyi változatosságukat, növényzetük sokféleségét tekintve az első helyen állnak. Az itteni szikesek között minden jelentős közép-európai szikes élőhelytípus képviselteti magát ezerféle helyi összetételben.

Daróczi Csaba – A különc gulipán

A Hortobágy után a Felső-kiskunsági-puszta az Alföld második legnagyobb szikes pusztája, legismertebb része Apajpuszta. A Duna egykori alacsony árterén helyezkedik el. A vízjárta terület lecsapolása után – a talajvíz magas sótartalmának és a párolgás hatására – a szikesedési folyamat felgyorsult. A táj mai képét meszes-szódás puszták, szikes rétek, legelők, szikfokok, vakszikes foltok és a közéjük ékelődő löszös-homokos hátak határozzák meg. A térség jelenlegi vízviszonyait az 1910-es években megindított belvízrendezés véglegesítette, tovább mérsékelve a Duna-szabályozás után amúgy is megcsappant vízbőséget. A kora tavasszal még jellemző felszíni vizeket a csatornák és a párolgás nyár elejére kiszárítja. A puszta egyetlen állandó állóvize a mesterségesen fenntartott 450 hektárnyi Apaji-halastavak.

A legtöbb szikes tó és mocsár Szabadszállás, Fülöpszállás térségében található (Felső-kiskunsági-tavak). Itt legalább tizenkettő, név szerint is ismert szikes állóvíz fordul elő. A legnagyobb köztük a csak szárazabb időszakokban kiszáradó Kelemen-szék, mely sekély, átlagosan 0,5 méter mély víztükörrel rendelkezik.

A szikes tavakat két típusba sorolják: fehér-, illetve fekete vizű szikes vizek csoportjába. A fehér vizű tavak vize a mészsóktól szürkésfehér és zavaros. Fehér vizű tó többek között a Kelemen-szék, a Böddi-szék, a Büdös-szék, Bogárzó-szék és a Zab-szék.

Szabó Ilona – A sziget

A fekete vizű tavak átlátszó, sárgásbarna árnyalatú színét a humuszanyagok okozzák. A benövényesedett szikes mocsarak jellemzően fekete vizűek, ezek jelentik az átmenetet az édesvizű mocsarak felé.

A szikes tavak többsége az időjárástól függően időszakos, általában a nyár végére kiszárad. A kiszáradás során egyre nagyobb lesz benne a sókoncentráció, a meder alján sziksó válik ki, népi kifejezéssel élve „kivirágzik a só”.

A szikes tavak tengerpartokra emlékeztető nagy felületű, sekély, és táplálékban gazdag nyílt vizei vízimadarak tömegeinek nyújtanak ideális élőhelyet. Emiatt a kiskunsági szikes tavak területe, mint a vízimadarak nemzetközi jelentőségű vonuló, pihenő és fészkelő helyei, az elsők között került a Ramsari egyezmény hazai listájára.

Kirják József – Aranyfa

A Duna-Tisza köze legnagyobb édesvízi mocsara az izsáki Kolon-tó. A tavat láp- és ligeterdők, fajgazdag orchideás láprétek, mocsárrétek, nyugat felől pedig homokbuckás területek övezik. A nagy, összefüggő nádasok zavartalan fészkelési lehetőséget biztosítanak a gémek számára. A nádas énekesmadár állománya fészkelési és vonulási időszakban roppant fajgazdag és népes. A nádas mellett fontos madárélőhelyek a nedves gyepek is.

A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság működési területén hat olyan terület található, amely a Ramsari Egyezmény hatálya alá tartozó, nemzetközi jelentőségű vizes élőhely: Csongrád-bokrosi Sóstó (770 hektár), Felső-kiskunsági szikes puszták (13632 hektár), Felső-kiskunsági szikes tavak (6637 hektár), Kolon-tó (2962 hektár), Mártély (2232 hektár), Pusztaszer (5000 hektár).

Varázslatos buckavidék

A szél formálta táj jegyeit őrző Homokhátság felszínét homokpusztai gyeptársulások és borókás-nyáras erdők borítják. A Fülöpházi-buckavidék Közép-Európa felszínalaktani és aktuálgeológiai értelemben egyik legérdekesebb területe. Egy hosszú, Kunadacstól Orgoványig húzódó buckavonulat középső része. Egyedülállóvá többek között az teszi, hogy itt vannak Magyarország utolsó mozgó homokbuckái.

Simon Zoltán – Fülöpházi dűnék

A fülöpházi homokbuckákhoz nagyon hasonló a nemzeti park legnagyobb és domborzatát tekintve is legváltozatosabb területe, Bugac és Bócsa homokbuckái. A terület felszínét nagyrészt futóhomok borítja. Sűrűn váltják itt egymást a szélbarázdák, a garmadák és az élesen kipreparálódott maradékgerincek. A buckasorokat északkelet felől a bugaci puszta váltja fel, a terület azonban itt sem teljesen sík. A szárazodás miatt innen is eltűntek a szikes tavak, és velük száradtak ki a buckaközi semlyékek és lápok is.

Daróczi Csaba – Ősz tavasszal

A homokvidék növényzete a szélsőséges klímaviszonyokhoz és a magas mésztartalmú talajokhoz alkalmazkodott. A legjellemzőbb és a legnagyobb területet uraló növénytársulás a nyílt homoki gyep, ami a legszárazabb és tápanyagban legszegényebb helyek növénytakarója. A mélyebben fekvő buckaközöket valaha a magasabban álló talajvíz elöntötte, így itt kisebb láprétek alakultak ki.

Vadregényes ártér

A nemzeti park legkisebb területének festői szépségét Lakitelek és Tiszaalpár között a Szikrai és Alpári Holt-Tisza ágak, az azokat kísérő liget- és láperdők, ártéri mocsarak és mocsárrétek adják. Ez a Tisza menti táj őrizte meg leginkább azokat a tájképi és természeti értékeket, amik a folyószabályozás előtti időkre voltak jellemzők. Az 1850-es években végrehajtott folyószabályozás során jött létre a Szikrai és az Alpári Holt-Tisza, korábbi természetes mederfejlődés során fűződött le a Kis- és a Nagy-Sulymos, valamint a Dög-Tisza, melyek feltöltődése igen előrehaladott. Az Alpári-réten is megtaláljuk a folyó hajdani „kalandozásainak” nyomait, felszínét számos kisebb-nagyobb meander szabdalja. A holtágak természetes úton már nincsenek kapcsolatban az élő Tiszával. Friss vizet a gyakori árvizek idején kapnak, miközben lassan feltöltődnek.

Násfay Béla – Alpári rét

Cikksorozatunk további részeiben a kiskunsági növény- és állatvilág különlegességeiből szemezgetünk, valamint kirándulóhelyeket ajánlunk.

Írta: Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság