Kalandozások nemzeti parkjainkban – Bükki Nemzeti Park II.

Páratlanul gazdag növényvilág jellemzi a nemzeti parkot

A Bükk hegység élővilágát az éghajlati sajátosságok és a változatos domborzati viszonyok határozzák meg. A Bükk déli peremén az erdőssztyepp zóna klímazonális erdejét, a száraz löszpusztai tölgyeseket – illetve azok maradványait – találjuk. A tengerszint feletti 250–400 m-es magasságban a cseres tölgyesek uralkodnak. 400–600 m tengerszint feletti magasságban, a nedvesebb klímájú völgyekben és az északi oldalakon gyertyános tölgyes jön létre. Főleg a tavaszi időszakban gazdag a lágyszárú szintje. A hegység 600 méter feletti területeit a középhegységi bükkös borítja, 700 m felett pedig a montán bükkösök uralkodnak.

Cseres tölgyes. Fotó: BNPI archívum

A meredek falú és szűk völgyekben, a sziklás hegygerinceken, a karros-töbrös felszíneken, az extrém klímájú térszíneken ún. extrazonális (azaz saját elterjedési területén kívül megjelenő) társulások alakulnak ki. A hűvös, párás levegőjű, mély völgyek edafikus (azaz talajhoz kötődő) társulása a szurdokerdő, melynek dús lágyszárú szintjében jégkorszaki maradványfajok találhatók. A mészkősziklás hegyoldalakon a jégkorszak utáni mogyorókorszak emlékét idézi a hársas kőrises sziklaerdő. Alhavasi maradványfajokban gazdag a legmeredekebb sziklás oldalakon megtalálható hársas-berkenyés reliktumerdő. A Délkeleti-Bükk meleg, sekélytalajú lejtőin szép bokorerdőkből, melegkedvelő tölgyesekből és sztyepprétfoltokból álló társuláskomplexumok találhatók.

A bükki Őserdő egy jellegzetes montán bükkös. Fotó: BNPI archívum

A fátlan vegetációtípusok közül meg kell említeni a mészkő-dolomit sziklagyepek állományait (ilyenek például a „Kövek vonulatán” jellemzőek) vagy a vulkanikus kőzeteken kialakult szilikát sziklagyepeket. A Bükkben a legmagasabban elhelyezkedő montán régió fajgazdag hegyi rétjei erdőirtás révén jöttek létre, melyeket egykor kaszálóként hasznosítottak.

Mészkő sziklagyep a Három-kőn. Fotó: BNPI archívum

Hegyi rétek kezelése

A Bükk-fennsík hegyi rétjei a 18–19. században az erdők letermelésének következtében alakultak ki. Ekkoriban a térség üveghutái, vasolvasztói hatalmas mennyiségű fát igényeltek. Az erdők letermelését követően a mikroklíma jelentősen megváltozott, a töbrökben az erdők felújulása lehetetlenné vált. A víznyelőkkel, töbrökkel tarkított réteken egykor franciaperjés hegyi kaszálók, veres csenkeszes, aranyzabos kaszálók, szálkaperjés rétek, míg a töbrökben szőrfűgyepek, magaskórósok és hideg-kontinentális sztyeprétek alakultak ki.

A Nagymező. Fotó: BNPI archívum

A rétek hagyományos hasznosítása valamikor a múlt század második felében kezdett elmaradni és a nemzeti park megalakulásakor már csak a Nagymezőn volt állandó legeltetés, amit a csipkéskúti lipicai ménes biztosított. A mikroklíma sok réten stabilizálta a gyepek állapotát, valamint a használatot követően egy regenerációs fázis következett be. Ennek eredményeként a siska nádtippan, a nagy csalán és a málna kezdett el terjedni, míg az alacsonyabban fekvő réteknél az erdő kezdte meg a rétek visszafoglalását.

A Nagymező. Fotó: BNPI archívum

Az 1990-es években 575 hektárt elfoglaló gyepek kiterjedése mára 463 hektárra csökkent. Az erdőgazdasági kezelésben lévő rétek közül a legértékesebbek kezelését a nemzeti park igazgatóság kezdte meg, amely első körben helyreállító jellegű volt. Az elmúlt 4 évben a rétek kezelését monitoring vizsgálatokkal kötöttük össze, ami bizonyította azt, amit addig csak tapasztaltunk: a problémát okozó fajok sikeresen visszaszoríthatók, azonban a klímaváltozás okozta fajkészletváltozást nem tudjuk befolyásolni.

A Bükk hegység flórája

A Bükk hegység gazdag flórája 1300-nál is több fajt számlál, melyek közül 16 hazánkban csak itt őshonos: havasi ikravirág, magas istác, mirigyes fodorka, szirti pereszlény, bükki korpafű (†), északi sárkányfű, karcsú gyapjúsás (†), Vrabélyi-estike, tátrai hölgymál, erdélyi lednek, fürtös lizinka (†), bérci ribiszke (†), magyar nyúlfarkfű, Hazslinszky-berkenye, éplevelű macskagyökér és sárga ibolya.

A Kárpát-medence sajátos bennszülött növényei a Bükkben többnyire a hegységperemen vagy a meleg déli oldalak társulásaiban fordulnak elő, mint például a magyar bogáncs, a budai imola, a magyar szegfű, a magyarföldi husáng, a Janka-tarsóka.

Janka-tarsóka. Fotó: BNPI archívum

A következő csoportot a Kárpátok koszorújának fajai alkotják, mint például a kárpáti sisakvirág, a korai szegfű, a kövér daravirág, az erdélyi lednek, a Hazslinszky-berkenye. Ezek a Bükk magasabb térszínű területein vagy északias lejtőin élnek.

A hegység növényzetének kialakulását a különböző klímaidőszakok befolyásolták, leginkább az utolsó eljegesedést követő 10 000 év. A klímaváltozások ingadozásait menedékhelyeken átvészelő növényfajok a reliktumok (maradványfajok). A Bükk jégkorszak előtti reliktumai a szirti pereszlény, a cserszömörce és a magyarföldi husáng. Jégkorszaki és dealpin-boreális (alhavasi vegetáció) reliktum például a karcsú sisakvirág, a havasi ikravirág, a zöld fodorka, a széleslevelű harangvirág, a havasi iszalag, a vesepáfrány-fajok, a havasi ribiszke, a havasi rózsa, a kövi szeder, a tiszafa, a Teleki-virág, a hármaslevelű és éplevelű macskagyökér, a sárga ibolya, az északi szirtipáfrány. A hűvös kontinentális klímaidőszak maradványa a hosszúlevelű buvákfű, a mérges sás, a poloskavész, az északi sárkányfű, a sziklai borkóró és a Waldstein-pimpó.

Sárga ibolya élőhelyén. Fotó: BNPI archívum

Címernövényünk, a szártalan bábakalács

A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság védjegyoltalom alatt álló logójának fő motívuma a szártalan bábakalács virágzatának ábrázolása (fehér alapon sötétzöld vonalas rajzként), melyet hat darab stilizált bükkfalevél vesz sugárirányban körbe.

A szártalan bábakaláccsal (tudományos néven: Carlina acaulis) hazánkban leginkább az Északi-középhegység keleti felében (a Mátrától a Zemplénig) és az ország nyugati peremvidékén találkozhatunk. A bükk-fennsíki hegyi rétek jellemző védett, sajnos fogyatkozó dísze.

Szártalan bábakalács. Fotó: BNPI archívum

A növényre jellemző sugarasan álló, aszatra vagy bogáncsra emlékeztető szúrós leveleinek tövében ül a nagyméretű, akár 5-10 centiméteres fészekvirágzat. A nyelves virágok pártája fehér, a középen elhelyezkedő csöves virágoké bíborszínű. Virágzási ideje július-augusztus. Illóolajat, antibiotikus hatású karlinaoxidot, cseranyagokat, gyantát és inulint tartalmaz. Népi használatának sokszínűségét Suba János – a nemzeti park létrehozásában aktívan közreműködő botanikus – bükki monográfiájában részletesen is leírja. Testi és lelki bajainkra azonban már más gyógyírt kell találni, hiszen növényünk védett (pénzben kifejezett természeti értéke: 5.000 Ft). Ha gyógynövényként nem is használjuk, azért pompás (kissé szúrós tekintete) fotóra csábíthat!

Írta: Schmotzer András, Sulyok József

A cikk borítóképét készítette: Násfay Krisztina (Reggel a Bükkben)