A Ramsari Egyezmény, vagy hosszabb nevén az „Egyezmény a nemzetközi jelentőségű vizes területekről, különösen, mint a vízimadarak élőhelyeiről” a legrégebbi természetvédelmi államközi megállapodás. A XX. század második felében rendkívüli mértékben felgyorsult a vizes élőhelyek pusztulása és a vízimadarak eltűnése, amely végül az emiatt aggódó országok összefogásához vezetett. Egy iráni üdülővárosban, a Kaszpi-tenger déli partján fekvő Ramsarban 1971. február 2-án tartott nemzetközi találkozón 18 ország képviselői fogadták el az egyezmény szövegét, ami 1975. december 21-én lépett érvénybe.
Mérföldkő volt ez a természetvédelem életében, és az egyezmény az eltelt 50 évben dinamikusan fejlődött, testületeinek tevékenységi köre fokozatosan szélesedett. A csatlakozó országok eredetileg a rohamosan csökkenő vízimadár-állományoknak kívántak védelmet biztosítani, a tapasztalatok azonban hamar rávilágítottak arra a tényre, hogy az élőhelyek védelme önmagában nem elegendő – azt az ökológiai rendszert kell megőrizni, amely képes az ott előforduló fajok eltartására. A jelenlegi 171 aláíró országnak alapkötelezettsége, hogy a vizes élőhelyek védelmét beillesszék földhasználati és regionális tervezési folyamataikba, valamint minden vizes élőhellyel kapcsolatban érvényesülniük kell a fenntartható használat kritériumainak.
Magyarország 1979-ben csatlakozott az egyezményhez és egyből jelölt is számos hazai területet a nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyek jegyzékére. Ezek száma már 29-re nőtt az országban, melyekből hat a Kiskunságban található: Csongrád-bokrosi Sóstó, Felső-kiskunsági-puszta, Felső-kiskunsági-tavak, Kolon-tó (amely egyben biogenetikai rezervátum is), Mártélyi Tájvédelmi Körzet, Pusztaszeri Tájvédelmi Körzet.
A cikk borítóképét készítette: Daróczi Csaba (Hajnal a szikesen)
A Kolon-tó nem csak nemzetközi jelentőségű vizes élőhely, de biogenetikai rezervátum is. Fotó: KNPI
Fotó: Lukács Gábor (Varázslatos Magyarország)
