Egy fás-bokros területen nyugodtan legelésző őz, háttérben egy fülét hegyező nyúllal, a zománcos éjben kurrogó gerlék a fák ágain, vagy éppenséggel egy naplemente meleg sugarai által bevilágított erdő. Ezek a pillanatok azok, melyekre az emberek többsége igenis meghatódva gondol, mert a koholt szeszekkel mímelt mámor helyett sokunknak már csak ezek és hasonlók képesek valódi örömteli bódulatot nyújtani.
Ezek a festői képek és hangok továbbra is sok embernek a természet hétköznapi romantikus értelmezései, azonban másrészről jelentik mindenkinek magát az anyaföldet is, melyre gondviselőként tekintünk, egy általunk harmonikusnak ítélt rendszerre. Ez igaz lehet, legalábbis első pillantásra. Ezzel ellentétben a városok, a gyárak, a gátak, az utak és az összes egyéb természetátalakító tevékenységünk következményei első látásra a természettel egyensúlytalanok, ráadásul éppen annyit érnek, amit az adott társadalom megkíván, vagyis az értelmezésük szintén sokféle lehet. Hiszen gondoljunk csak az akkugyárakra, melyek egyszerre megélhetést, de környezet- és természetvédelmi aggodalmakat szintúgy jelentenek.
Fotó: Lajtár Lili
Mindeközben abban ugyancsak van igazság, hogy a természet talán nem is a minket szerető anyánk, mert a természet rendkívül közömbös az emberi szükségletek iránt. Napsütést, de ugyanakkor hőhullámokat és aszályt ad nekünk; esőt, de árvizet is; buja prérit, de sivatagokat és mocsarakat egyaránt. Immunis, élettelen, embertelen. Közömbösen nyilvánul meg a villámlásban és a jégesőben, egy veszett denevérben vagy egy himlővírusban.
Fotó: Orbán Péter (Villám-háború)
A helyzet az, hogy a szelídítetlen természet minimálisan is félelmetes, legalábbis a történelmünk nagy részében így tapasztaltuk és valójában a természet romantikus látványa mindössze csak a technikai újítások és az urbanizáció modern luxusa. És, amikor az esztétikára gondolunk, a kikapcsolódásra, a természet általi feltöltődésre, akkor jövünk csak rá igazán, hogy a természet legszebb és érintetlen helyei ritkák. De, amikor felfedezünk egyet, először alaposan feltérképezzük majd, ha kell elzárjuk, de mindenesetre felcímkézzük őket például nemzeti parkként. Ott aztán ösvényeket jelölünk ki az erdőn vagy a tisztáson keresztül, karbantartjuk azokat, közben, ha szükséges lépcsőkkel és korlátokkal korszerűsítjük a kényelem és a biztonság érdekében. Végül kempingeket építünk és ellenőrizzük a veszélyes állatokat, valamint biztosítjuk a tiszta ivóvizet. A veszélyhelyzetekre felkészülve elérhető közelségben tartjuk az orvosi felszereléseket. Szóval a „háborítatlan” természet élvezete többnyire mesterséges élmény, kreált madárcsicsergésbe és festői tájképekbe csomagolt uralkodás a természeten.
Fotó: Kaszás Gergő (Harmónia)
Akkor csak uralnunk kell a természetet?
Francis Bacon filozófus állította, hogy ahhoz, hogy parancsoljunk a természetnek, engedelmeskednünk kell neki. Ugyanebben a szellemben azt mondhatjuk, hogy ahhoz, hogy harmóniában éljünk a természettel, el kell sajátítanunk. A természet uralása egyébként közel sem azt jelenti, hogy visszaélünk vele vagy elpazaroljuk. Nem egy felhívás arra, hogy szeméttel borítsuk be a bolygót, vagy, hogy kikövezzük egy parkoló számára. A természet rendkívül értékes! Megérdemli a szeretetünket és tiszteletünket, gondoskodnunk kell róla és védenünk kell.
Ma az elfogadható elképzelés az, hogy „harmóniában” éljünk a természettel. Aldo Leopold természetvédő 1949-ben az ember és a föld közötti „harmóniára” szólított fel. Mostanra a kifejezés környezetvédő klisévé vált. Az Egyesült Nemzetek Szervezete például ezt a „harmóniát” magasztalta az 1982-es Természet Világchartájában. A harmónia ezen víziója a természet romantikus szemléletén alapul, mint szerető anyán, aki gondoskodik rólunk és megvéd minket. A „Földanya Nemzetközi Napján” tett nyilatkozataiban az ENSZ a Földanyát „minden élet és táplálék forrásának” nevezte, és dicsérte, mint „az egyetlen dolog, ami az emberiség számos hullámának fenntartásához maradt”. Figyelmeztette az emberiséget, mint „bűnöző gyermekét”, és felhívást tettközzé, hogy javítsa ki a vele való kapcsolatot. A Greenpeace ugyanezt a képet festi: egyik cikkük szerint „szükségünk van a természetre, hogy azt tegye, amihez a legjobban ért: fenntartsa az életet, amelynek otthont ad”; egy másik azt állítja, hogy a természet „megadja nekünk, amire szükségünk van”, „megvéd minket”, sőt „megoldhatja a jövőbeli problémákat”.
Fotó: Kirják József (Függőség)
A természettel való „harmónia” eszményét gyakran felületesen humanista kifejezésekkel fogalmazzák meg, azon az előfeltevésen alapulva, hogy „az emberiség jóléte a Föld jólétéből származik”. Pedig a természet még csak nem is harmonikus. Ugyanis a harmónia jelentése megállapodás vagy egyetértés, de a természet tele van viszályokkal és konfliktusokkal. A bolygó minden organizmusa versenyez az erőforrásokért. A különböző fajok szó szerint élve eszik egymást, és megszállják egymás testét, hogy kizsákmányolják azt. Ugyanazon faj tagjai versengenek a dominanciáért és a párjukért, még saját rokonaikkal is. Egy felnőtt hím tigris, ha olyan kölykökkel találkozik, melyek nem a sajátjai, megöli őket, majd párosodik az anyjukkal. Bizonyos sasfajok fiókáira általánosan jellemző a káinizmus, mely azt jelenti, hogy a nagyobb és erősebb fióka elpusztítja a kisebbet.
Fotó: Lajtár Lili
Mindenesetre a humanista harmónia a gyakorlatban az emberi cselekvőképesség csökkentésére szólít fel: kevesebbet tenni, korlátozni a hatást, átadni az irányítást. Csökkentsd, mondj le, vonulj vissza!
Az ENSZ „az új anyagi erőforrások bevitelének csökkentésére” és a „környezeti lábnyom csökkentésére” szólít fel. A „nemnövekedés” szószólója, Jason Hickel szerint a cél „a gazdaság anyagi teljesítményének csökkentése”. Valójában a környezettudományban általánosan használt képlet az „IPAT”: hatás = az emberek × jólét × technológia. A hatás csökkentése e definíció szerint azt jelenti, hogy a kevesebb technikai újítást használó kisebb népesség szegényebb lesz. De a növekedés lassítása és a fejlődés korlátozása nem a természettel való harmóniában élés, mert megadjuk magunkat a természettel vívott harcban, megadjuk magunkat az észszerűtlen igényeinek. Ahhoz, hogy valóban harmóniában éljünk a természettel, először el kell oszlatnunk ezt a romantikus víziót. Ahhoz, hogy szeressük és tiszteljük a természetet, tisztán kell látnunk azt, ami valójában.
Fotó: Baranyi Réka (Súgd a Fülembe a Nap Meséjét)
Végül is mi a „természet”? És, mi az, ami természetes? A madárfészek vagy éppen a hangyaboly természetes, míg a kétszintes társasház nem az. A csimpánz, mely kővel töri fel a diót, az természetes, ellenben a diótörőt használó emberrel, aki természetellenes. Ha egy folyó megváltoztatja az irányát, mert erodálja a partjait és végül elönti azokat, az természetes. Ha a partjai erodálódnak, és az emberek gátat építenek, hogy megakadályozzák az irányváltást, az természetellenes. A globális felmelegedés természetes, ha interglaciális (egy eljegesedési időszakon belüli melegebb éghajlatú periódus) időszak okozza, de természetellenes, ha azt például az iparunk által kibocsátott CO2 okozza. A globális lehűlés természetes, ha azt vulkánokból származó kén-dioxid sztratoszférikus bejutása okozza, de természetellenes, ha a kén-dioxid sztratoszférikus bejuttatása léggömbök segítségével történik.
Fotó: Daróczi Csaba (A tanya nem eladó)
Ebben az értelmezésben, a „természet” egyetlen koherens meghatározása: az emberiség természetben elfoglalt helyének és szerepének tagadása az emberi önrendelkezés hiánya miatt. Vagyis a természet az, ami nem Mi vagyunk, amit nem mi választottunk, egy világ, melyet egyszerűen csak készen kaptunk. Pedig az emberek ősidők óta alkotnak. Sőt, úgy módosítják a környezetüket, mint minden más faj, csak sikeresebben és nagyobb léptékben teszik mindezt. A cianobaktériumokkal ellentétben, amikor megváltoztatjuk a légkör összetételét, lehetőségünk nyílik arra, hogy tudatában legyük azzal, hogy mit csinálunk és idézünk elő pontosan, és mérsékeljük a káros hatásokat.
Fotó: Lajtár Lili
De, ha nem tudunk optimalizálni a természet nevében, talán egyszerűen meg kellene próbálnunk fenntartani a sztázist, az eredeti állapotot, vagy legalábbis korlátozni a változást, csökkenteni a „lábnyomunkat”, mint ahogy Emma Marris tudományos újságíró írja: „Sok természetvédő egyetlen elfogadható etikai kötelességnek tekinti a prehumán – azaz az emberiség előtti – alapvonalhoz való visszatérést a sérült vagy beteg természet gyógyításához. Elrontottuk, ezért meg kell javítanunk.”
A környezetvédőknek igazuk van abban, hogy a természetnek nagy spirituális értéke van. A hegyek nagyszerűsége, az erdő elzártsága, a szabadság érzése a nyílt tengeren olyan esztétikai élmények, amelyek regenerálnak és inspirálnak minket. Viszont, még ahhoz is, hogy élvezzük a természet szépségét, irányítanunk kell azt. A természet irányítása azonban sok embert megborzongat.
Fotó: Kirják József (Profil)
A környezetvédőknek ugyanakkor abban is igazuk van, hogy az emberi élet virágzása a környezettől függ. A talaj, a folyók, az erdők támogatják életünket és jólétünket. Stewart Brand amerikai író szerint „az ökoszisztéma-szolgáltatásokra infrastruktúraként kell gondolnunk. A híd infrastruktúra, és az alatta lévő folyó is. A rádióspektrum infrastruktúra, csakúgy, mint az érintetlen ózonréteg.” Szorgalmasan kell fenntartanunk a természeti infrastruktúrát, mint ahogy azt a csatornát vagy az elektromos hálózatot tennénk. És szem előtt kell tartanunk, hogy a természet egy összetett rendszer, amelynek viselkedését nehéz megjósolni vagy ellenőrizni. De nincs okunk arra, hogy a természet eredeti, „érintetlen” állapotát ideálnak tekintsük, vagy, hogy minimalizáljuk a rá gyakorolt hatásunkat. Éppen ellenkezőleg, fejlesztenünk és javítanunk kell – ahogy azt tesszük, amikor mezőket tisztítunk, folyókat kotrunk vagy állatpopulációkat ellenőrzünk.
Fotó: Hulényi Gábor (Hajnali idill)
Tehát bárki tehet a természetért, a szemétszedéstől az ismeretterjesztésig, a növények ültetésétől a bajba jutott vadon élő állatok megsegítéséig, egy kis kerti tó létrehozásától különféle odúk kihelyezéséig, vagy éppen a vegyszermentes háztáji gazdálkodásig. Mindezek közben pedig számtalan összefüggést is megláthatunk, amit alkalmazva, jobb hellyé tesszük környezetünket, mert a világunk értékes!
Ezért a természet értékéről alkotott elképzelésünk lesz az az egyetlen következetes álláspontunk, amely megérdemli végül majd a „humanizmus” címet. Ezen kell dolgoznunk minden nap, éppen úgy emberként, mint emberiségként.
Írta: Lajtár Lili – biológus
A cikk borítóképét készítette: Orbán Péter (Holtszezon)
