A sarkvidéki Spitzbergák szigetvilága rohamosan átalakuló Földünk egy távoli, a környezeti és éghajlati változásokra nagyon érzékenyen reagáló helyszíne. Az utóbbi 20 évben a februári átlaghőmérséklet mindvégig a normálidőszak átlagánál magasabb volt, 2014 februárja pedig rekordmagasságot döntött: –2°C körül volt az átlagos –16°C helyett. Az épp erre a februárra eső kutatóutam alatt persze dolgoztam a terepen –20 °C-ban is, viszont a melegebb napokon tapasztaltam esőt (!) is. Ez nyilvánvalóan olyan extremitás, aminek súlyos következményei vannak a gleccserek, valamint a szárazföldi és tengeri hó- és jégtakaró olvadási ütemére. Tartsatok velem a fagyos tündérvilágba, ahol több a jegesmedve, mint az ember, és tilos macskát tartani.

A Norvégia és az Északi-sark között körülbelül félúton lévő (74. és 82. szélességi körök között), nagyjából kétharmad Magyarország méretű szigetcsoport össznépessége nem éri el a 2500 főt, ennek is döntő hányadát csak időszakosan itt tartózkodó bányászok, kutatók, diákok és turisták alkotják. Longyearbyen, a szigetcsoport adminisztratív központja, a Föld legészakibb állandóan lakott települése. A legnagyobb közbiztonsággal rendelkező helyek egyike a világon, gyakorlatilag nincs bűnözés.

A veszélyforrások sokkal inkább a természeti erőkkel szembeni védtelenségből fakadnak, hiszen a sarkvidéki környezetben a mindennapi munkavégzés is többszörös kockázattal járhat. Ezt nyomatékosítva, a Longyearbyen határában elnyúló reptér kijáratánál különös tábla fogad: piros háromszögbe foglalt jegesmedve. E jelzés értelmében a biztonságos városi zónát fegyver nélkül elhagyni nem ajánlott.

Figyelmeztető tábla a reptér oldalában (Fotó: a szerző)

Ugyanakkor nem ez az egyetlen, első hallásra furcsának tűnő korlátozás a szigeten: megszületni és meghalni sem „megengedett”. Ezért a helyi filozófus-hajlamúak ekképp gondolkodnak: ha egyszer a Spitzbergákra érkeztél, örökké élsz. Ennek jóval prózaibb háttere az, hogy az állandó/speciális kórházi ellátására szoruló időseket és közvetlen szülés előtt álló nőket Norvégiába küldik a helyi kórház korlátozott kapacitása miatt.

A szigetlakók nagy része továbbá szoros családi gyökerekkel rendelkezik az anyaországban, így végső nyughelyre is ott helyezik őket. (Ráadásul mivel a permafrosztban nem bomlik el a test, ezért a szigeten temetni csak urnában lehet – külön engedéllyel.) A kutyák speciális engedéllyel léphetnek a szigetre, míg a macskatartást 1992 óta törvény tiltja, hogy megvédjék a helyi gazdag madárvilágot.

A sarkkutatás fellegvára

Bármennyire is robusztusnak és örökkévalónak is tűnik a sarkvidékek hó- és jégtakarója, ezek a hatalmas rendszerek rendkívül érzékenyen reagálnak a globális éghajlat megváltozására, illetve komplex kölcsönhatásokon keresztül visszahatnak arra, ahogy azt az IPCC óceán- és krioszférával foglalkozó tematikus jelentéséről készült összefoglalónk is részletesen ismerteti.

krioszféra, azaz a Földön található hó- és jégtömegek kulcsszerepet játszanak a bolygó éghajlatának szabályozásában és az általuk táplált ökoszisztémák fenntartásában, ráadásul a Földön található édesvízkészletek 69 százalékát ezek a fagyott rendszerek tárolják. Ezért a sarkvidéki környezet folyamatainak dokumentálása, az összefüggések feltárása és megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember okozta éghajlatváltozás hatásait felmérjük és pontosabb éghajlati előrejelzéseket készíthessünk.

Mikrometeorológiai mérőállomás felállítása a völgyi szél tanulmányozására (Fotó: a szerző)

A sarkvidéki éghajlattal rendelkező Spitzbergák nemcsak a közel egymillió mintát tároló növényi génbanknak, de a világszinten kiemelkedő színvonalú krioszféra- és sarki légkör-kutatásnak is otthont ad. A világ legészakabbra telepített egyetemi központja – The University Centre in Svalbard (UNIS) – a Norvég Oktatási és Kutatási Minisztérium igazgatósága alatt lévő nemzetközi intézmény, melynek egyedülálló előnye földrajzi helyzete: lehetővé teszi, hogy megfigyeléseket és méréseket végezve mintegy laboratóriumként használjuk a természetet, hogy jobban megértsük a sarkvidéki környezet folyamatait, mint például a tengeri jég olvadása vagy a gleccserek mozgása.

2014 február-márciusában közel két hónapos tanulmányutam során a sarkvidéki légköri határréteg sajátosságait és a helyi klimatikus viszonyokat vizsgáltuk nemzetközi szaktekintélyek vezetésével és 12 tanulótársammal együtt: az elméleti munkán túl számos napot töltöttünk mikrometeorológiai mérőállomások telepítésével, eszközök karbantartásával, terepi mérésekkel, adatgyűjtéssel, észleléssel. Az adatokat folyamatosan feldolgoztuk, és az így gyűjtött információk később átfogó tanulmányokba épültek be.

Mikrometeorológiai mérőállomás felállítása a Longyearbyen határában levő fjord partján (Fotók: a szerző)

Rohamos változások – a szemünk előtt

Állhatatosan brümmög a hójárónk, ahogy a derengő, ezüstös kék fényben, mérőműszerekkel megrakodva, többszörösen rétegzett pehelykabát-overál kombót viselve hasítunk a hóval fedett tájban. A pár nappal korábban felállított mérőállomások felé igyekszünk, hogy újabb műszereket szereljünk fel és letöltsük az adatgyűjtő egységről az adatokat. Február utolsó napjainak egyike ez – a sarki éjszaka már a végéhez közeledik, de még mindig nem láttuk a Napot –, kivételesen nem fázom még a motorszélben sem. Aztán egyszer csak valami nagyon furcsa történik: elered az eső.

Habár ritkán, de előfordulhat, hogy a csapadék nem hó, hanem eső formájában hullik télen, de ez semmiképp sem áldásos a hó- és jégtakaróra nézve. Ha az egyre melegebbé váló telek havazás helyett esőt hoznak, az elősegítheti az olvadást. Egy grönlandi tanulmány szerint, az esős időjárás megkétszerezte a nyári és háromszorosára növelte a téli olvadás mértékét 1979 és 2012 között a megfigyelt több mint 300 olvadási esemény során. Az esős események hó- és földcsuszamlásokat is elindíthatnak. Ez történt például 2016-ban is, amikor novemberben 24 óra alatt a havi csapadék közel háromszorosa hullott le Ny-Ålesund kutató-település közelében, súlyos csuszamlásokat előidézve.

A tengeri jég kiterjedése szeptemberben, az éves minimum idején (eredeti grafika: CarbonBrief)

Az elmúlt évtizedek kutatásait összegző IPCC jelentés is rámutatott: az Északi-sarkvidék egyre melegebbé és nedvesebbé válik, ezért a terület hó- és jégborítása drámain csökken. Mióta 1979-ben elkezdték az Északi-sark folyamatos műholdas megfigyelését, az átlagos tengeri jégborítás legalább 40%-kal csökkent, az átlagos jégvastagság pedig kevesebb, mint a felére esett vissza.

Mindez jól mutatja, hogy mennyire érzékenyen indikálja a sarkvidék a globális felmelegedés fokozódását, ami ráadásul regionálisan erősebben jelentkezik a sarkok közelében, mint a globális átlag. Az utóbbi két évtizedben az Északi-sarkvidéken kétszer akkora volt a hőmérséklet-emelkedés, mint globális átlagban, és olyan térségek is vannak, ahol az átlaghőmérséklet már 4 fokot emelkedett. A Science-ben megjelent tanulmány szerint a légkörbe bocsátott szén-dioxid minden egyes tonnája miatt újabb 3 négyzetméternyi tengeri jég tűnik el az Északi-sarkon.

 

A Spitzbergák éghajlata egyébként sem annyira zord, mint azt a földrajzi szélesség diktálná. Sarkvidéki éghajlatát – leginkább teleit – az Észak-Atlanti-áramlás legészakibb ága, a Nyugat-Spitzbergáki-áramlás enyhíti valamelyest: ennek köszönhetően akár 2 Celsius fokkal magasabb hőmérsékleteket lehet itt mérni télen, mint ugyanezen a földrajzi szélességen Oroszországban vagy Kanadában. A Norwegian Centre for Climate Services jelentése szerint

az utóbbi 5 évtizedben a sziget különböző pontjain történő mérések alapján 3-5 Celsius fokkal emelkedett a Spitzbergákon az éves átlaghőmérséklet. Az egyre gyakoribbá váló téli hőhullámok és őszi-téli extrém csapadékesemények új kihívások elé állítják a sziget lakóit, élővilágát és a jégvilágot.

Hogy miért melegszenek a sarkvidékek erősebben, mint a bolygó többi pontja? Ennek egyik oka abban keresendő, hogy a sarkvidéki hó- és jégtömegek olvadása tovább gerjeszti az éghajlatváltozást, ugyanis úgynevezett pozitív visszacsatolási folyamatot idéz elő. A szárazföldi és tengeri jég világos felülete a napsugárzás nagy részét visszasugározza az űrbe (ún. albedo-hatás), ezzel megakadályozva a felszín melegedését. Azonban az eltűnő jég helyén maradt sötétebb talaj vagy vízfelületek elnyelik a napsugárzást, így melegszik a felszín, ami pedig további olvadáshoz vezet, illetve módosítja a légköri viszonyokat és végső soron a nagy légköri és óceáni áramlatokat is. A jég-albedo visszacsatolás egy rendkívül komplex folyamat, melynek jobb megértése a sarkkutatás egyik frontvonala.

Mérések fegyver kíséretében

A mérőműszerek kezelése és összeállítása mellett a hegyoldalakon, fjordokon, völgyekben végzett expedíciós munkák megkövetelték egyéb készségek fejlesztését is. Az érkezésem utáni első reggel szinte sokkolóan hatott: fegyverviselési igazolvány megszerzéséhez szükséges éles lövészettel kezdődött a terepi kiképzés. Ennek oka a nagyon is valós jegesmedve-veszély, főleg a nyári hónapokban, amikor nem találnak elég eleséget – például épp a tengeri jég hiánya miatt. Ez pedig csak fokozódhat az éghajlatváltozás előrehaladtával, hisz a sarkvidéki tengerjég időszakos, egyre nagyobb mértékű visszahúzódásával csökken a jegesmedvék természetes élőhelye és vadászterülete.

Nyilván senki nem kíván egyetlen védett állatot sem megsebesíteni, ezért a legfontosabb alapszabály: ne keresd a jegesmedvét. A kutatók méréseiket a populáció háborgatása nélkül, azoktól a lehető legmesszebb igyekeznek megvalósítani, hogy maximálisan elkerüljenek minden olyan helyzetet, ahol önvédelemből szükséges lehet a fegyverhasználat. Ezért egy tucat biztonsági előírást be kell tartani mind a medvék, mind az emberek védelme érdekében, ha településen kívül vagy sötétben kell a szabadban dolgoznia az embernek.

Esetünkben, február-márciusban nagyon kicsi esély volt arra, hogy egy kóbor állattal találkozunk, ugyanis a populáció távol él Longyearbyen-től, viszont mivel gyakran dolgoztunk szürkületben vagy koromsötétben, így a fegyveres készenlét biztonsági előírás volt. A lavinajeladó folytonos viselése szintén követelmény volt. A biztonsági és elsősegély-nyújtási gyakorlatok után pedig az ottani hétköznapi közlekedési eszköz, a hómobil vezetését is megtanultuk, hogy később ezzel tegyük meg a nagyobb távolságokat terepen. A GPS-en túl a mérőműszerek megtalálásához gyakran az elhagyatott szénbányák faállványai szolgáltak viszonyítási pontként.

A légkör rétegeinek szondázására használt eszköz több-órás összeszerelés után levegőbe emelkedik (Fotó: a szerző)

A szigetcsoportot a 16. század végén az északi-tengeri utat keresve fedezte fel Willem Barentsz holland hajós, majd a következő századok során a környező országokból érkező rozmár- és bálnavadászok terepe lett. Az első hosszabb távon itt élő telepesek szénbányászok voltak, akik a 19. és 20. század fordulóján a norvég és amerikai cégek által beindított szénkitermelés miatt érkeztek.

Longyearbyen tehát sokáig a cégek tulajdonában levő bányászváros volt. A 20. század során kitermelést kezdtek a sziget más pontjain is, és a 1990-es évektől a város környékén csak egy bánya maradt nyitva, az itt termelt szénnek egy része Longyearbyen energiaellátását szolgája. Ma a helyi közösség szénbányászatból, kutatásból és turizmusból tartja fenn magát. A sziget második legnagyobb települése Barentsburg, szintén bányászváros volt, ahol fénykorában több mint 1000 szovjet bányász dolgozott, de ma már csak egy néhány 100 fős orosz-ukrán közösség lakik itt.

Biztonsági előírás, hogy településen kívül legalább egy fegyvernek lennie kell a csapatban (Fotó: a szerző)

Sarki fény vadászatra fel!

Mivel a szigetcsoport bőven az Északi-sarkkörön túl helyezkedik el, Longyearbyen-ben április 19. és augusztus 23. között nem nyugszik le a Nap (midnight sun – éjféli nap) és október 26-tól február 15-ig a napkorong nem emelkedik a horizont fölé (polar night – sarki éjszaka). Az év első napkeltéjét megelőző nagyjából két hétben már nem teljes a sötétség, déltájban néhány óra erejéig sejtelmes ezüstös-kékes-rózsaszínes derengés jelzi, hamarosan „megérkezik a Nap”.

Ezután egészen áprilisig napról napról nő a napsütéses órák száma, míg végül egész nyáron át nem bukik a horizont alá. Aki nincs hozzászokva, nehezen viseli a hosszú sarki éjszakát és a legfinomabb merinói gyapjú alá is bekúszó –20 °C alatti hőmérsékleteket, de ezért cserébe a természet ajánl azért némi bónuszt: a sarki fényt.

A spitzbergai életérzéshez szorosan hozzátartozik az égbolt szüntelen kémlelése. Esténként felhőtlen éjszakában bízva készítettem fotós felszerelésem kezem ügyébe, várva az égen dervisként táncoló fények feltűnését. Az egyetem űrfizikai oldalán folyamatosan nyomon követhető a napaktivitás erőssége, ami nyújt némi támpontot abban, hogy mikor nagyobb a sarki fény feltűnésének valószínűsége.

Ha pedig megjelent, pillanatok alatt végigfutott a hír az egész barakkon, és pizsamára felkapott overállban szaladtunk ki a fényszennyezés nélküli határba. A legemlékezetesebb élményt mégis egy terepen töltött fogvacogtató éjszaka ajándéka volt: zöldes-vöröses színekben pompázva, az égbolton átívelő hídként derengett fel az évezredes mitológiákban számos alakot öltő jelenség:

Sarki fény lencsevégre kapva a terepi mérések helyszínén és a barakkok határában (Fotók: a szerző)

Habár február 15-től a napkorong rövid időre a horizont fölé emelkedik, a Longyearbyen-t körülölelő hegyek miatt a városból még egészen március elejéig nem látható. Amikor végre megérkezett, a gyerekek dallal, zongoraszóval és tánccal üdvözölték, és mindenki napkorong alakú süteményt majszolt a Solfestuka nevű „nap-fesztiválon”.

A Nap megérkezését ünneplő Solfestuka Longyearbyen-ben (Fotó: a szerző)
Egy hétvégi túrázás alkalmával a Longyearbyen határában levő legmagasabb hegytetőn megpillantjuk közel egy hónap után a Napot – koronával (halo jelenség) övezve (Fotó: a szerző)

A COVID-19 hatása begyűrűzik a sarkkutatásba is

A COVID-19 világjárvány miatti korlátozásokat akárcsak a meteorológiai mérések, a sarkkutatás is megsínyli. A legtöbb tanulmányutat törölte, felfüggesztette vagy elhalasztotta a spitzbergáki egyetem is, habár néhány kurzust, sőt még egy doktori védést is online megtartottak. Nehézségekkel küzd az eddigi egyik legnagyobb és legsokrétűbb sarki expedíció is. A norvég felfedező, Fridtjof Nansen 1893-as expedíciója által inspirálva, a Polarstern nevű jégtörő hajó a tervek szerint kerek egy évig az északi-sarki tengeri jégbe fagyva sodródik, hogy tanulmányozza a jég egy éves ciklusát, valamint tengerbiológiai, geofizikai és meteorológiai méréseket végezzen.

A MOSAiC(Multidisciplinary drifting Observatory for the Study of Arctic Climate) projekt keretein belül több mint 600, tucatnyi tudományterületet képviselő kutató 20 nemzetből fordul meg egy év alatt a hajón és az a körül telepített mérőállomásokon. A 2019 szeptemberében útnak indult Polarstern jelenleg az Északi-sarkpont és a Spitzbergák között nagyjából félúton helyezkedik el.

Azonban a COVID-19 járványhelyzet többszörösen megnehezíti és késlelteti a legénység váltását, ráadásul többeknek idő előtt haza kellett térniük családjukhoz. Ezekben a napokban a projekt megálmodója és vezetője, az amerikai Matt Shupe légkörtudós egy németországi karanténban vár arra, hogy hónapok után visszatérhessen a jégtörő hajóra. A tervek szerint a legénységet a Spitzbergák partjai mentén váltják majd, anélkül, hogy belépnének a szigetre. Shupe aggódik, időben visszaér-e ahhoz, hogy a legfontosabb időszakot, a tavaszi jégolvadást megfelelően dokumentálni tudják.

Akárcsak a sarkkutatás hőskorában a norvég Fram jégtörő útja a sarkokra, a Polarstern 2019-2020-as expedíciója is úttörő szerepet játszik: az általuk gyűjtött adatok kulcsfontosságúak az utóbbi évtizedekben rohamosan átalakuló Északi-sarkvidék környezeti folyamatainak feltárásában és megértésében. Itt követheted élőben a hajó pozícióját és az expedíció híreit.

 

 

 

 

 

 

A szerzőt a Campus Hungary Program támogatta a tanulmányút (2014. február-március) megvalósításában

Írta: Lehoczky Annamária – Éghajlatkutató, szabadúszó környezeti szakújságíró és a Másfél fok állandó szerzője. Doktori (PhD) fokozatát az éghajlatváltozás kutatásában szerezte.