Tudományos neve Theodoxus prevostianus, de mi szólíthatjuk fekete bödöncsigának is. A Teó megszólítás egyelőre túl bizalmas lenne, jobb, ha először megismerkedünk vele…
Történetünk hőse egy kicsi, 5-8 mm átmérőjű csigafaj. Háza félgömbre hasonlít, 3-3,5 kanyarulatból áll, színe jellegzetes: fekete vagy lilásfekete. Langyos vizű (15-25 °C) forrásokban és ahhoz kapcsolódó patakok felső szakaszain, a meder alját borító köveken él. Rendkívül „zárkózott”, a héja alól csak tapogatói látszanak ki. Ráadásul közösségi médiát sem használ, így keveset tudunk az életéről. Moziba nem jár, mégis egész nap falja a filmeket, ugyanis táplálékát a köveket borító vékony alga- és baktériumbevonat – tudományos nevén biofilm – képezi. Feltehetően évente két alkalommal szaporodik. Petéi apró, gömb alakú kapszulákra emlékeztetnek, ezeket kövekre és fajtársai héjára rögzíti – a gyermekgondozás utóbbi formáját mi, emberek, nehezen tolerálnánk…
Ősei és jelenleg élő rokonságának nagy része tengeri faj, csak kisebb részük alkalmazkodott az édesvizekhez. A Theodoxus nemzetségnek további három faja él a hazai vizekben. Rokonainak táraságát a fekete bödöncsiga nem szívleli, közös élőhelyeik nincsenek. A rajzos bödöncsiga (T. danubialis) kanyarulatai világos alapon sötét keresztcsíkokkal rendelkeznek, néha egészen feketés színű egyedei is megfigyelhetők. A Duna és a Dráva jellegzetes faja. Az utóbbi időben egyre több helyről kiszorítja a folyami bödöncsiga (T. fluviatilis), amely néhány évtizede jelent meg hazánkban és azóta is intenzíven terjed. Ennek a fajnak sötét alapon hosszúkás fehér foltokkal tarkított háza van. A sávos bödöncsiga (T. transversalis) háza világos alapon hosszanti irányú, sötét csíkokkal mintázott. A sávos rokon veszélyeztetett faj, elterjedési területe folyamatosan csökken, hazánkban már csak néhány folyónk egy-egy rövid szakaszán fordul elő.
„Legelésző” bödöncsigák. Fotó: Násfay Béla
A fekete bödöncsiga ősei már a pleisztocén idején, 1-2 millió évvel ezelőtt jelen voltak a mai Kárpát-medence területén – sőt, Európa jelentős részén. A mainál melegebb klímájú időszakot jégkorszakok váltották, amelyek során a faj szinte teljes elterjedési területéről eltűnt. A mostoha körülményeket mindössze a bővízű, állandóan langyos forrásokban tudta átvészelni. A jégkorszakok után sem tudott újra elterjedni, mert ez a klíma hűvösebb a neki optimális viszonyoknál. Élőhelyei tehát feldarabolódtak s gombostűnyire, na jó, inkább zsebkendőnyire zsugorodtak.
A fekete bödöncsiga és az ember első hitelesen dokumentált találkozását Kitaibel Pál vetette papírra. A híres magyar polihisztor 1803-ban, a Diósgyőr melletti vizekben találta meg. Nem adott neki tudományos nevet, de rövid leírása és a helyszínen később is igazolt előfordulása alátámasztják, hogy ezzel a fajjal találkozott. Később, 1828-ban Carl Jonas Pfeiffer, német malakológus nevezte el és írta le a tudomány számára az ausztriai Bad Vöslau-ból. Az ezt követő évszázadban közel 20 előfordulását írták le kutatók a Kárpát-medencében. Hazai állományai a Bükk lábainál fakadó langyos vizekre koncentráltak, hiszen ebben a térségben öt helyen is előfordult a faj. Hazánkban ezen kívül még Tatán, a Tóváros és az Angolkert forrásaiban élt.
Bödöncsiga lelőhelyek a Kárpát-medencében, a sályi visszatelepítés előtt. Piros pont: élő populáció, lila pont: kihalt populáció. Rövidítések: T – Tata, K – Kács, S – Sály, M – Miskolc. (Fehér, Z., Majoros G., Ötvös S., Sólymos P. (2011): Proposed re-introduction of the endengered black nerite Theodoxus prevostianus (Mollusca, Neritidae) in Hungary. – Tentacle 19. p. 36-39.)
A múlt idő használata sajnos indokolt. Az elmúlt száz év alatt a lelőhelyek többségét az emberi tevékenység drasztikus mértékben átalakította. A faj, amely dacolt a jégkorszakokkal, néhány évtized alatt a kihalás szélére jutott. Mi történt? A természettudományos nyomozás még nem zárult le teljesen, de a lényeg körvonalazódik: megittuk, illetve kifürödtük a vizet a csigák elől! Vegyünk sorba néhány esetet:
Diósgyőrben, a vár alatti forrásban 1803-ban észlelte Kitaibel Pál először, és az 1940-50-es évekig többen jelezték meglétét. A faj túlélte a diósgyőri strand 1934-ben történt megnyitását. A strand vízhozamát az 1960-as években növelték, új források bevonásával, azóta nincsenek innen adatok a fekete bödöncsigáról.
Miskolc-Tapolcán 1884-ben észlelték először. Sokáig itt is megfigyelhető volt a faj. 1959-ben adták át az itt fakadó melegvizekre települt barlangfürdőt, amelyet azután több lépésben bővítettek is. Ezzel majdnem párhuzamosan, az 1950-es években történt a szomszédos hideg vizű forrásra már korábban felépített vízmű jelentősebb kapacitásbővítése is. Ettől az időszaktól kezdve a fekete bödöncsiga nem került elő erről a helyszínről.
Kissé elfeledett helyszín a Király-kút (Miskolc), ahol először 1865-ben jelezték előfordulását. Innen az 1920-as vége felé tűnhetett el, feltehetően a forrást ért vízmű foglalási beavatkozások során. A helyszínen járva még azt is nehéz elképzelni, hogy itt valaha forrás folyt vagy patak. Napjainkban egy kerti csapra emlékeztető objektum segíti, hogy a szomjas turisták ne követhessék a bödöncsigák sorsát.
Sályon a Vízfő-forrásban szintén gazdagon tenyészett. Először a Bükk neves természetbúvára, Vásárhelyi István gyűjtötte itt, 1947-ben. Az 1970-es években vízművet telepítettek a forrásra. Ettől kezdve nem került szem elé.
Tatai élőhelyei a térségben folytatott bányászatnak estek áldozatul. A bányászat miatt folyamatosan szivattyúzták a karsztvizeket, ami rendszerszintű és súlyos következménnyel járt. A tatai források az 1960-as és ’70-es években teljesen kiszáradtak, a csigák élőhelye megszűnt.
Természetes élőhelyük, a meder köves aljzata. Fotó: Násfayné Kőházi Mária
Mielőtt a drámai hangulatot a végletekig fokoznánk, eláruljuk: a fekete bödöncsiga nem halt ki! A cikksorozat második részében, a kácsi források kövein látott fekete pontok bödöncsigák voltak. A jégkorszak idején túlélését az itt fakadó 14 langyos és hideg vizű forrás tette lehetővé. Némi képzavarral élve, a jégkorszakok túlélése óta sem volt az életük sétagalopp. Több száz éves fürdőkultúra érintette élőhelyét – túlélte. A terület legnagyobb hideg vizű forrásait vízművel foglalták be, de fennmaradt a faj. 2010-ben, az emlékezetes esőzések nyomán, árvízvédelmi beavatkozások során élőhelyének 90%-át kikotorták, egy részét mesterséges burkolattal is ellátták. A faj szinte csak a fürdőház udvarán, egy rövidke szakaszon maradt fenn.
Bödöncsigák a Kácsi-patak belterületi, burkolt szakaszán. Fotó: Kozma Attila
Jó hír, hogy az állomány talpra állt: az elmúlt évtizedben visszafoglalta a Kácsi-patak eredéstől számított 900 méter hosszú szakaszát. Ez lehetővé tette, hogy szakemberek egyedeket telepítsenek vissza innen a közeli sályi Vízfőhöz. A művelet sikerrel járt, újra bödöncsigák népesítik be azt a forrást is. Sajnos ezt a bravúrt Tatán vagy Miskolc-Tapolcán már nem sikerült végrehajtani. A visszatelepítés tehát nem oldja meg teljesen a fajvédelmi kérdéseket. Kácson és Sályon kívül ma a faj Ausztriában, a Bécs közelében található Bad Vöslau és Bad Fischau langyos forrásaiban, illetve Szlovéniában, Bušeča Vas településen fordul elő. Az egykori 20-ból mindössze 5 helyszínen.
A hazai faunában nincs olyan hányatott sorsú csigafaj, mint a fekete bödöncsiga. A klíma földtörténeti léptékű változásait túlélő faj az emberi tevékenységekkel szemben vesztésre áll. Rajtunk is múlik, meddig beszélhetünk róla jelen időben. Senkit nem kívánunk okolni az emberiség tudatlansága miatt a fajt ért katasztrofális élőhelyvesztésért. De most, a tudás birtokában már felelősséggel tartozunk minden tettünkért! Mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy ez a faj ne kerüljön a kihalás szélére!
Kertvégi lépcsőt borító egyedek. Fotó: Kozma Attila
Dió- vagy inkább csigahéjba ennyi fért. Kétmillió éves utazásunk során összefoglaltuk egy faj kialakulását, életét, megismertük problémáit. Talán most már Teónak is szólíthatjuk…
Most jön az a rész, amikor a megtörtént eseményeket feldolgozó film végén felsorolják a történet befejezése után bekövetkezett eseményeket (nyugodtan képzeljük el Szersén Gyula vagy Végvári Tamás tolmácsolásában): A magyar malakológusok javaslatára a fekete bödöncsiga ma fokozottan védett faj hazánkban. Kácsi élőhelyét a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság megvásárolta és vagyonkezelési jogait is megszerezte. Az élőhely védetté nyilvánítása folyamatban van és az élőhelyek további védelmét elősegítő tervek, pályázatok előkészítése folyik.
Írta: Farkas Roland – tájegységvezető, BNPI
