A tél közeledtével téli álomra húzódnak a mocsári teknősök is. Azt is tudjuk, hogy hosszú hónapokra az iszapba, a kihűlő tavak, holtágak aljzatára merülnek és jöhet a zimankó, a jég, ők tavaszig az orrukat sem dugják ki a páncéljuk alól.

Fotó: Fitala Csaba

De belegondoltunk valaha is abba, hogy miként tudnak az egyébként szabad levegőt lélegző teknősök túlélni hónapokon keresztül a fagypont körüli, vagy épp jégpáncéllal borított vizek alján? Hogy nem fulladnak meg? Hisz’ még csak nem is kétéltűek – mondhatnánk viccesen. A kérdésre a választ javarészt az ektoterm kifejezés rejti. Az ektoterm – vagy pontatlan, ám közkeletű kifejezéssel élve hidegvérű – állatok ugyanis a testhőmérsékletüket nem tudják belsőleg fedezni, hanem a külvilágból nyelik el hőt a testük felmelegítésére, azaz testszöveteik hőmérséklete változó, szinte teljes mértékben követi a külvilág hőmérsékletét. Magyarán, ha holtág vize +3 Celsius fokos, akkor bizony az aljzaton pihenő teknősünk sem lesz ennél melegebb. A víztér alján nyugvó teknős minél kihűltebb lesz, annál jobban lelassul az anyagcseréje, ezáltal alacsonyabb lesz az energia- és az oxigénigénye is. De ez még édeskevés lenne ahhoz, hogy ne fulladjon meg. Ám nagy trükkösen a mocsári teknősök ezt is megoldják, ugyanis bár alapvetően tüdővel lélegző állatok, a téli hibernáció folyamán a vízben oldott oxigént hasznosítják. Méghozzá oly’ módon, hogy a kloákájukon – itt egy anális hólyag található, amely rendkívül sűrűn van átszőve hajszálerekkel – mint egy másodlagos tüdőfelületen, fel tudják venni a vízben oldott oxigént, legalább olyan mértékben, hogy az elég legyen számukra ebben a hideg környezetben. A tudomány ezt a képességet kloakális légzésnek nevezi.

Mocsári teknős az Oldalvölgyi-halastóban. Fotó: archív/Fitala Csaba

Ám, ha már azzal kezdtük ezt az írást, hogy teknőseink tavaszig ki sem dugják az orrukat a páncéljuk alól, ismerkedjünk meg kicsit részletesebben ezzel a mell- és hátvérttel. Ugyanis megkülönböztetünk haspajzsot, amit plastron-nak és hátpáncélt, ami carapax-nak neveznek. S ha irodalmi emlékeinkből ismerős a plastron elnevezés, ne csodálkozzunk, hisz Móricz Zsigmond Rokonok című regényében Kopjáss Pista keményített ingelejét is eképp’ nevezte az író: „Pista szeme összekapcsolódik a Magdalénáéval, a kezében levő pohár pezsgő remegni kezd, és rálöttyen a plasztronjára.” De Szentkálnay Magdaléna tekintetétől visszakanyarodva teknőseinkhez, a domború hátpáncél az irharétegben fejlődő bőrcsontokból és az ebbe beolvadt csigolyákból, bordákból, valamint a felszínen lévő szarulemezekből épül fel, míg a haspajzs, vagy mellvért főleg bőrcsontokból és szarurétegből áll. Érdekessége a haspajzsnak, hogy a hímek esetében ez látványosan homorúbb, így illeszkedve kicsit jobban párzáskor a nőstény hátpáncéljának domború ívéhez, bár így is gyakorta legurul róla. A carapax és a plastron rostos szalagokkal kapcsolódik össze és meglepő módon a haspáncél az úgynevezett csukló előtti és a csukló utáni csontlemezek mentén még egy kicsit mozgatható is. Hogy mennyire tökéletes mérnöki tervezés eredménye a páncélzat, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a csontlemezek és a külső szarupajzsok határvonalai nem esnek egybe, ezzel is fokozva annak szilárdságát. A szarupajzsok évről évre növekszenek, így azon növekedési vonalak, tulajdonképpen évgyűrűk alakulnak ki. Éles szemű és türelmes természetbúvárok ennek alapján meg is tudják becsülni egy-egy termetes teknőspéldány korát. Mindenféle történetekkel és városi legendákkal ellentétben azonban a teknőseink páncélja nem bír el jelentős súlyt vagy terhelést, ennek szomorú bizonyítékát mutathatják a halastavak menti aszfaltutak mentén árválkodó, széttört páncélú, elgázolt példányok is.

Egy gázolt teknős. Fotó: Bakó Botond

A Vadonleső Programban immár tíz éve gyűlő mocsári teknős adatok mintegy ötöde olyan példányról jelent, ami gázolás áldozataként került szem elé. A kritikus időszak a tavaszi tojásrakás ideje, mikor a teknősanyák a megfelelő helyekre vonulnak gödröt ásni, gyakran keresztezve egy közutat, ráadásul ezt kétszer is megteszik. S ugyanez az útszakasz a frissen kikelő kisteknősökre is tömeges veszélyt jelenthet, mikor nyár végén, ősz elején a tavakhoz vonulnak. Mindenesetre vigyázzunk rájuk, s ha útra kerülő példánnyal találkozunk – természetesen a saját testi épségünk veszélyeztetése nélkül, de – segítsük át az útnak arra az oldalára, ahova eredetileg is igyekezett. A megfigyelési adatát pedig dobjuk át a www.vadonleső.hu oldalra, ezzel is segítve megőrzésüket. Ha még a kézben lévő mocsári teknősünk nemét is szeretnénk tisztázni, elég, ha mélyen a szemükbe nézünk. Ugyanis a hímek szivárványhártyája vörösesbarna, míg a nőstényeké sárgásfehér színben pompázik.

A Vadonleső adatai – mocsári teknős észlelések

Írta: Bakó Botond – gerinces-zoológiai szakreferens, BNPI

A cikk borítóképét készítette: Gémné Kovács Anita (Átkelés)