Nem a számháború fogja eldönteni korunk éghajlatváltozását: a klímakonszenzus kérdése a tudományban
2020.02.13.Naomi Oreskes a Harvard University (Cambridge, MA) tudománytörténész egyetemi tanára, korábban a University of California (San Diego) oktatója 2004-ben publikálta első kvantitatív módszeren alapuló, az éghajlatváltozás tudományos konszenzusának nagyságát számszerűsítő tanulmányt a Science lapban. A tanulmány ma már több mint 2200 hivatkozásnál jár a Google Scholar szerint, ami jelzi a téma fontosságát. De enélkül is tudjuk, hogy az éghajlatváltozás körüli közéleti és tudományos viták során gyakran hangzik el a tudományos konszenzusra való hivatkozás a cselekvésre buzdítás alapjaként, a viták eloszlatásának eszközeként. Jankó Ferenc vendégcikke.
Oreskes, aki többek között társszerzős, a klímaszkeptikus tudósokat leleplező Merchants of Doubt című könyvével is híressé vált, 928 darab 1993 és 2003 között megjelent folyóiratcikk absztrakját vizsgálta meg. A cikkeket az ISI adatbázisában találta a climate change kulcsszó alapján. Eredményei szerint 75% esett az első három kategóriába (a konszenzusos pozíció, azaz az antropogén eredetű éghajlatváltozás explicit jóváhagyása (1), a klímaváltozás hatásainak értékelése (2) vagy a mitigációs politika javaslatai (3) – utóbbi kettőt nevezte implicit jóváhagyásnak). Az absztraktok 25%-a pedig módszertani jellegű, vagy paleoklíma kutatás volt, nem foglalva állást az antropogén klímaváltozásról (a továbbiakban AKV). A cikk eredményei szerint egy tanulmány sem utasította el a konszenzust.
Mielőtt még belemennénk további hasonló kutatásokba, érdemes észrevennünk, hogy a tudományos konszenzus létrehozás fő formája, illetve intézménye az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete (IPCC), amelynek sajátos protokollja, működési mechanizmusa van, ezek szintén számos tudománytanulmányi, tudományszociológiai kutatás tárgyát képezik. De a folyóiratok szaklektorálási eljárása (peer review policy), sőt a kutatók hivatkozási, idézési gyakorlata szintén egyfajta konszenzus létrehozásnak tekinthető, hiszen előbbi esetében egy szűkebb szakmai szűrőn mennek át a tudományos eredmények, utóbb pedig a szakma egyfajta közösségi legitimációs folyamatán, amelynek kapcsán azt mondhatjuk, hogy amire nem hivatkoznak, az nincs is, az nem válik kanonizált ténnyé.
A kvantitatív konszenzus kutatás egy másik iránya – a tanulmányok absztraktjai mellett – a kutatók megkérdezése volt. Itt az egyik első cikket Doran és Kendall Zimmermann jegyezte 2009-ben. Ők több mint 10 ezer földtudósnak küldtek ki egy kérdőívet, amely egyebek mellett mindössze két fő kérdést tartalmazott: nőtt-e a földi hőmérséklet az 1800-as évek előtti szinthez képest, illetve az emberi tevékenység jelentős mértékben hozzájárult-e a globális földi hőmérséklet megváltozásához. 3146-an töltötték ki a kérdőívet, közülük 90% az USA-ból, ugyanennyi arány volt a PhD-vel rendelkezőké. A válaszadók kb. 5%-a volt klímatudós és 8,5% mondta azt, hogy az utóbbi öt év lektorált folyóiratcikkeinek legalább fele az éghajlatváltozással foglalkozott. Az első kérdésre 90%, a másodikra 82% válaszolt igennel az egész mintát tekintve. Viszont a klímaváltozás témájában publikálók körében ezek az arányok 96%-ra és 97%-ra mentek fel, hozzá kell tenni az összes válaszadó 79, illetve 77 fő volt a két kérdés esetében.
Egy évvel később jelent meg William Anderegg (Stanford University) és munkatársainak tanulmánya, aminek a kiindulópontja 1372 klímatudós adatbázisa volt, akik közül 908 rendelkezett legalább 20 publikációval a területen. Miután megvizsgálták e kutatók cikkeit, jelentéseit, egyéni álláspontjait, ez a cikk is a 97%-os konszenzus arányt erősítette meg, ugyanis a top 50, a top 100 és a top 200 klímatudósban (publikáció szám alapján rangsorolva) 2-3% között volt azok száma, akik nincsenek meggyőződve a konszenzusos álláspontról az emberi klímahatás tekintetében. Ráadásul a publikációk és a kapott hivatkozások átlagos száma alapján is jól elkülönült a két csoport egymástól.
A 97%-os konszenzus legszéleskörűbb propagálása Cook és munkatársai 2013-as tanulmányához kötődik (amelynek hivatkozási száma már 1200 felett jár). Ez a cikk 11944 darab 1991 és 2011 között megjelent tanulmányt gyűjtött le az ISI Web of Science adatbázisából a global warming és a global climate change kulcsszavakat használva. A tanulmányok absztraktjait a szerint kategorizálták, hogy explicit módon jóváhagyja-e az AKV elméletét (kvantifikációval vagy anélkül), implicit módon teszi-e ugyanezt, hasonlóképpen de explicit vagy implicit módon elutasítja-e az AKV-t, vagy pedig nem foglal állást a kérdésben. Az eredmények alapján 66,4% absztrakt nem foglalt állást, 32,6% jóváhagyta, 0,7% elutasította az AKV-t, utólagos elemzéssel pedig 0,3% cikk került a bizonytalan kategóriába (a nincs álláspontból leválasztva). Azon absztraktok esetében, amelyek állást foglaltak a kérdésben viszont már kijött a 97%-os konszenzus, a százalékalapból tehát kivették az állást nem foglalók absztraktjait. Az eredmények tesztelésére a cikkek szerzőit is igyekeztek megkeresni, hogy értékeljék teljes cikküket (azaz nem csak az absztraktjukat!). 8547 szerzőt kerestek meg, 1200 választ kaptak 2142 tanulmányról. Az ön-értékelés során megfordultak a számok, az eredetileg álláspont nélküli kategóriából a cikkek több, mint a fele az AKV-t jóváhagyó kategóriába került, így a cikkek 62,7%-a jóváhagyta a konszenzust, 1,8%-a visszautasította, és 35,5% került csak a nincs álláspont kategóriába.
A 97%-os konszenzus eredménye széles publicitást kapott, maguk a kutatók is aktívan tettek munkájuk népszerűsítéséért (The Consensus Project). Amerikában TV show foglalkozott vele, Obama elnök Twitter üzenetben visszhangozta az eredményt, de foglalkoztak vele természetesen a klímaszkeptikusok is, amellett, hogy számtalan blog vitatkozott a tanulmány által felvetett kérdések kapcsán. Például kritizálták azt, hogy túl szűk és egyszerű a konszenzus definíciója, vagy azt, hogy a konszenzus kommunikációja nem hatékony, de az eredmények érvényessége, megbízhatósága, az álláspont nélküli cikkek kapcsán a tudomány működésének félreértése is előkerült a vitában. Hiszen elgondolkodtató az az adat, miszerint egy klímaszkeptikus jelentés által hivatkozott cikkek absztraktjai – amelyek egyáltalán állást foglalnak az AKV kérdésében – körében is 75%-os a konszenzus. Hogyan lehetséges ez? A klímaszkeptikus jelentés magyarázza félre szisztematikusan a kutatási eredményeket (ami szimpatikus és egyszerű magyarázat lenne), vagy egyszerűen máshogy működik a tudomány, máshogy működnek a kutatók? S nem az a lényeges, hogy milyen retorikát alkalmazunk, mit mondunk az AKV-ról a cikk absztraktjában.
Természetesen a módszertani kérdéseken némiképp felül áll az, hogy a tanulmány szerzői – és számos később született publikációjuk – szerint azért fontos a konszenzus nagyságának kvantitatív kimutatása és kommunikációja, hogy hatásosan lehessen fellépni a tévinformációkat terjesztő klímaszkeptikusok ellen, s így lehessen zárni azt a rést, amely az AKV ügyében meglehetősen megosztott (elsősorban amerikai) közvélemény és a tudományos szféra bizonyossága között feszül, vagyis kommunikációval lehessen meggyőzni az embereket. Tehát tulajdonképpen ugyanazokat az eszközöket és formát választották, amelyet a klímaszkeptikusok is: marketing kampányuk során a nagyfokú konszenzusról igyekeztek meggyőzni az embereket, mint ahogy a klímaszkeptikusok teszik ennek ellenkezőjét. A társadalomtudományi kutatások mindkét, egymással rokon stratégiáról kimutatták annak hatásosságát, az USA-ban és azon kívül is. Előbbi növelte, utóbbi csökkentette az emberekben az AKV elméletének vagy politikájának az elfogadottságát, támogatottságát. A sikert abban is látni lehetett, hogy az egyesült államokbeli, országos kérdőíves adatok szerint 50% fölé nőtt az az átlagadat, amely azt mutatja meg, hogy a klímakutatók hány százaléka ért egyet az AKV-sal a válaszadók becslése szerint. Másfelől azt is látni ebben az adatban, hogy még mindig nagy a szakadék a közvélemény és a tudósok között a kérdés megítélésében. Ezért is van igazság azokban a kritikákban, amely a konszenzus kampány hatástalansága mellett érveltek.
Tovább menve, a konszenzus-kommunikáció kritikája három területen bontható ki. Először is, ugyan a konszenzus valóban széleskörű az emberi hatásról – ezt nem csak a kvantitatív tudományos eredmények bizonyítják –, de a kvantitatív megközelítés nagyon szűk értelemben használja azt, aminek nem sok jelentősége van az éghajlatváltozás valódi komplexitásában. Ez a konszenzus semmit nem mond nekünk arról, hogy milyen lesz a jövőbeli éghajlatváltozás [arra ott vannak a bizonyítottan egyre pontosabb éghajlati modellek – szerk.], nem mond semmit a jövőbeli hatásokról, politikai alternatívákról, a még kibocsátható üvegházgázok mennyiségéről a másfél vagy a két fokos melegedés eléréséig, a klímaváltozás okozta gazdasági veszteségekről vagy éppen az Antarktiszi jégtömeg elolvadása esetén várható tengerszintemelkedésről, amely kérdésekben aligha van konszenzus a tudományban. Nagyon sok tudásunk van (és nem tudásunk) az éghajlatváltozásról, kérdés, hogy melyik fontosabb, melyik nem fontos társadalmi döntéseink megalapozásához? Nemcsak természettudományos kérdésekben nehéz a konszenzus meghozatala, hanem főképpen így van ez a vonatkozó társadalomtudományi kérdésekben. A természettudományos konszenzus minimalista kérdése azért is problematikus, mert a viták célkeresztjében tartja – a természettudományt, ahelyett, hogy érdemi társadalmi, politikai témákon vitáznának a felek, ezen kívül ésszerűtlenül magas elvárásokat támaszt a tudományos tudáslétrehozókkal szemben.
Másodszor, a klímakonszenzus ismerete gyenge indikátora az emberek attitűdjeinek. Ezeket a klímaváltozással kapcsolatos attitűdöket a társadalomtudományok, azon belül a környezetpszichológia, a szociológia és a társadalomföldrajz régóta vizsgálják. Tágabb kontextusba helyezve itt tulajdonképpen arról van szó, hogy az emberek hogyan viszonyulnak a tudományhoz. A tudománytörténettel, társadalmi tudománytanulmányokkal foglalkozók körében ismert, hogy a tudományba fektetett közbizalom az 1980-as, 1990-es években megingott. Ezzel együtt megkérdőjeleződött a tudománykommunikáció ún. információs deficit modellje, amely szerint úgy lehet az emberek viselkedését egy adott tudományos kérdéssel kapcsolatosan előmozdítani, ha kitöltjük azokat az információs hiányokat, amelyek a problémával kapcsolatosan fennállnak. A klímakonszenzusról való 97%-os üzenet nyilvánvalóan ezt a modellt követi. Mivel ez a modell láthatóan hatástalannak bizonyult egy sor tudományos-társadalmi vita kapcsán (kergemarha-kór, oltásellenesség, genetikailag módosított növények stb.) a 2000-es évekre előtérbe került a párbeszéd modellje, ami előtérbe helyezi a társadalmi célcsoportok kulturális, értékrendbeli különbségeinek figyelembe vételét a kommunikáció során. E kutatások úgy érvelnek, hogy bár valóban vannak kísérleti és statisztikai eredmények a klímakonszenzus ismeretének és a klímapolitika támogatottságának együttes növekedésére vonatkozóan, az emberek valójában egy sor más tényezőt is figyelembe vesznek társadalmi cselekvéseik során, így a politikai preferenciáktól, fogyasztási kultúrától kezdve a helyi időjárásig.
Harmadszor, az érdekek összeegyeztetése sokkal fontosabb a politikai döntéshozatal során, mint a számokban való egyetértés. Ezen érvelés szerint nem azért lesz politikai döntéshozatal klímaügyben, mert mindenki egyetért a konszenzus számairól, hanem azért, mert egy irányba konvergálnak az érdekek. Itt egy másik mítosszal kell leszámolni, ahhoz hasonlóan, ahogy az előbb megkérdőjeleztük az kommunikáció információs deficit modelljét. Ez pedig a lineáris döntéshozási modell, ahol a tudomány szállítja az ismeretet, a politika pedig az alapján dönt. Itt újra emlékeztetnünk kell az IPCC szervezetével kapcsolatosan arra, hogy ez a szervezet is azért jött létre 1988-ban, hogy tudományos konszenzust építsen, és ellássa a politikát a döntéshozáshoz szükséges információval. A probléma az, mint tudjuk, hogy a politikusok nem csak a tudomány által szállított információ alapján szoktak dönteni. De valóban szükséges az együttműködéshez és a kooperációhoz az, hogy a tényekben egyetértsünk? Valós példák mutatják, hogy a megújuló energiák, a természetvédelem vagy a nemzeti büszkeség kapcsán új keretbe helyezhető az éghajlatváltozás politikája, politikai célja is, és eredmények érhetők el. Talán szélsőséges a példa – mivel Donald Trumpra is gondolhatunk –, de a tiszta levegőért való küzdelem a klímaváltozás politikájának is megvalósítási terepe lehet.
Ezen érvelés szerint tehát számos okból felesleges a konszenzus bizonyításán rugóznunk, ez inkább a valódi hangsúlyok eltolódásához, felesleges vitákhoz vezet, semmint az emberek felvilágosításához.
Ahelyett, hogy technikai kérdéssé egyszerűsítsük le a klímaváltozás kérdését, adjunk teret inkább a helyi, társadalmi kontextusoknak, azaz együttműködéseknek és kompromisszumoknak, amelyek felismerve a közös és mindenki számára hasznos célokat, a tág környezeti ügyekért, benne az éghajlatváltozással, talán sikeresebben megvalósíthatóak.
Írta: Jankó Ferenc – geográfus (PhD), az ELTE TTK Társadalom- és Gazdaságföldrajzi Tanszékének egyetemi adjunktusa, kutatási területe az éghajlatváltozás mint társadalmi probléma, az azzal kapcsolatos tudományos és közéleti viták, tudománytörténeti kérdések.