Amikor hazánk legkorábban nyíló virágai kerülnek szóba, sokunk rávágja, hogy hóvirág, vagy téltemető, a jártasabbak esetleg, hogy magyar kikerics. Azt már sokkal kevesebben tudják, hogy bizonyos években, mint például idén is, már januárban megjelennek a Körös-Maros Nemzeti Park emblematikus lágyszárújának, a volgamenti héricsnek sárga virágai. Amellett, hogy e ritkaság csak hazánk dél-tiszántúli részein található meg, érdemes megjegyezni, hogy ez a virág volt – akkor még erdélyi hérics néven – Magyarország első növényfaja, amely természetvédelmi oltalom alá került.

A Körös-Maros Nemzeti Park növényföldrajzi szempontból a Pannóniai Flóratartomány Alföld Flóravidékéhez tartozik, melyen belül a Tiszántúli flórajárás déli részét foglalja magába. Részterületei a flórajáráson belül érintik a Dévaványai-sík, a Kis-Sárrét, a Körösmenti-sík, a Csanádi-hát, a Békési-hát, a Békési-sík, a Csongrádi-sík, a Körösszög, a Marosszög, és a Dél-Tisza-völgy területeit.

A nemzeti parkban meghatározóak a folyómenti területek, a szikes puszták, az egykori mocsárvidékek, árterek helyén a folyószabályozásokat követően is fennmaradt természetközeli területek, valamint a löszpusztagyep és erdősztyep maradványokhoz kötődő élőhelyek. Az előforduló ritkább növényfajok közül a Dél-Tiszántúlon jellemzőek az európai, a kontinentális, pontusi-pannon, eurázsiai, szubmediterrán elterjedésű flóraelemek. A Körös-Maros Nemzeti Park területén három fokozottan védett és 71 védett növényfaj fordul elő.

Fotó: Palcsek István (Haldokló színek)

A Tiszántúlnak ezen a részén még viszonylag nagy területeket borítanak szikesek. A szélsőséges életfeltételeket nyújtó élettérhez csak az erre specializálódott, sótűrő fajok képesek alkalmazkodni. A szikes pusztákon néhány tíz centiméteres szintkülönbség is jelentős változást mutat a növényzetben. Ezen belül is a padkás szikes rendkívül sérülékeny mikrodomborzati forma, változatosságát a néhány centiméteres magasság-különbséget is kirajzoló mozaikos vegetáció képezi. A padkák legmagasabb térszínein, ahol a felső humuszos réteg még megvan, vastagságától függően löszpusztagyep, löszlegelő, cickafarkos füves szikespuszta és ürmös szikespuszta társulást találhatunk.

Az ürmös szikespuszta társulás jelentős védett növénye a szubmediterrán elterjedésű őszi csillagvirág, amely ürmös gyepekben csak a Dél-Tiszántúlon fordul elő Magyarországon és legjelentősebb állományai a Csanádi pusztákon tenyésznek. Szintén ürmös gyepekben került elő egy márciusban virágzó tyúktaréj faj, a pusztai tyúktaréj, melyet Magyarország területéről korábban nem ismertek.

Fotó: Dr. Kalotás Zsolt (Pusztai tyúktaréj)

A magas sótartalmú padkák aljai tavasz idején vízzel borítottak, majd nyárra gyorsan kiszáradnak. A padkák alját és az erek ún. szikfokzónáját a mézpázsitos szikfok társulás uralja. A szikpadkák alján és tövében képződött sós talajú lankákon él a vakszik társulás, melyet bárányparéj alkot. A padkák szegélyzónájában él az apró termetű, sziki varjúháj és az endemikus erdélyi útifű. A szikes laposok, mocsarak Dél-Tiszántúlra jellemző faja az egyvirágú here, mely a nemzeti parki területeken ritka előfordulású.

Fotó: Dr. Kalotás Zsolt (Sziki varjúháj)

A sziki tölgyesek az egykori kiszáradt magas ártéri területeken találhatók, melyeknek a legszebb képviselője a térségben a Bélmegyeri Fáspuszta. Kialakulásukat egyrészt a kiszáradó-elszikesedő ártéri keményfás ligeterdők átalakulásával magyarázzák, de valószínűbb, hogy az egységes fajkészlet és az endemizmusok jelenléte miatt sokkal ősibb keletkezésűek voltak. Ligetesedett állományainak tisztásán jellegzetes sziki magaskórós társulást találunk pettyegetett őszirózsával, sziki kocsorddal, aranyfürttel és fátyolos nőszirommal. Kiemelt értéke a társulásnak a sziki lórom, melyet Borbás Vince Bélmegyerről írt le 1879-ben.

Fotó: Motkó Béla (Fátyolos nőszirom)

A lefűződött folyómedrek maradványai helyenként szikes tavakká alakultak, jellegzetes szikes tómeder növényzettel. A parti zónában gyakori a zsióka, a kiszáradó tómederben pedig néhány növényfaj dominanciájával jellemezhető szikes tófenék társulást találhatunk bajuszpázsittal és magyar sóballával a kardoskúti Fehér-tóban, illetve fakó libatoppal a Csikóspusztai-tóban.

A mocsármaradványokban a legalacsonyabb térszíneken nádast, széles-és keskenylevelű gyékényeseket, vízi harmatkásást, és néhol tavikákásokat és mocsári sásosokat találunk. Számos értékes növényfaj tenyészik itt, mint például egy újabb pannóniai endemizmus, a kisfészkű aszat, vagy a buglyos boglárka. A vadon élő orchideák egyik impozáns képviselője, a sötétciklámen virágú pompás kosbor. Megtalálható a Csanádi puszták Liliomos mocsarában és a Kis-Sárréten az Ugrai-rét oldalában, az utóbbi helyen hússzínű ujjaskosbor társaságában.

Fotó: Kirják József (Vízér)

Említést érdemlő társulás a nedves iszapfenékhez kötődő iszapnövények társulása, melyek korábban a folyók partján és a természetes mocsarak szélében fordultak elő, de sok esetben mára a mezőgazdaság térhódításával a szántóföldek későn kiszáradó belvízfoltjain alkotnak szőnyegszerű növényzetet. Ezek közül is ki kell emelni a látonyákat, melynek magjai az alkalmas körülményekre várakozva, száraz talajon akár 50 évig is elfekszenek. Nálunk a magyar, a háromporzós és a pocsolyalátonya fordul elő. A társulást alkotó fajok közül említést érdemel még az apró füzény és a heverő iszapfű is. Legszebb állományaikat csapadékosabb években a Dévaványai-Ecsegi puszták területének régi, elhagyott folyómedreiben lévő belvizes foltokon találhatjuk meg. A Körös-ártér iszapos partú részeinek Magyarországon is nagy ritkaságnak számító növénye a tekert csűdfű.

A folyómenti területek növénytani értékeit máig őrzik a természetes állapotú bokorfüzesek, a fűz-nyár-ligeterdők, a tölgy-kőris-szil-ligeterdők, az ártéri mocsárrétek, továbbá az ártéri kaszálórétek. Ezen társulások néhol csak szigetszerűen maradtak fenn természetes állapotukban.

Fotó: Terhes Árpád (Este a folyón)

A réti iszalag helyenként tömeges megjelenése az ártéri kaszálóréteken kiemelkedő jelentőségű, főként a Körös-ártér Gyigér-zugban fekvő mocsárrétjén és a gátak nedvesebb oldalán fordul elő. A tavaszi aspektusban virágzó ligeti csillagvirág kiemelt értéke a keményfás ligeterdei társulásoknak, melynek legszebb állományait a Maros-ártéren találhatjuk. A folyó menti erdőkben a Maros mellett megfigyelhető még a széleslevelű nőszőfű, a Körösök mentén pedig az erdőszegélyekben élő, fehér, bókoló virágú nyári tőzike.

Fotó: Terhes Árpád (Csoportban) – Réti iszalag

Főként a Körös, jóval kisebb számban a Maros mentén a folyószabályozások következtében kialakult holtágakat, morotvákat találunk, melyek mind más szukcessziós stádiumban vannak, a nyílt vízfelülettől a teljesen elhínárosodott, szinte már feltöltődött állapotig. Védett növényfajaik közül ki kell emelnünk, a sárga virágú tündérfátyolt, a víz tetején lebegő vízipáfrányt, a rucaörmöt és az európai vörös könyves, jellegzetes szúró termésű sulymot. A legszebb holtágakat a Körös-ártéren láthatjuk, melyek közül nyolcat tartanak számon az országosan is kiemelt jelentőségű, úgynevezett szentély holtágak között.

Ahogy azt korábban említettük, a Békés-Csanádi hát löszpusztagyepeinek csak hírmondói maradtak meg. Jellegzetes növényeit csak mezsgyék maradványain, halmok, földvárak oldalában és egy-egy kis kiterjedésű, szikes gyepek közé ékelődött, véletlenszerűen megmaradt folton lelhetjük fel. A löszgyepek növényei közül ki kell emelnünk a fokozottan védett volgamenti héricset és a bókoló zsályát. Mindkét növényfaj hazánkban éri el elterjedési területének nyugati határát és az utóbbi csak itt, a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság által kezelt védett természeti területeken él.

Fotó: Sallainé Kapocsi Judit (Volgamenti hérics)

A löszpusztagyepek egyik legszebb maradványa a Tompapusztai löszgyep Battonya mellett, mely a Száraz-ér kanyarulata által körülvett, védett helynek köszönheti megmaradását. Fajgazdagsága árulkodik arról, hogy milyen lehetett a löszgyepek növényvilága a felszántások előtt. Ki kell emelnünk egy igen ritka fajt, a szennyes ínfű itteni előfordulását, továbbá a kék atracél, a macskahere, a pusztai meténg, a csuklyás ibolya és a közönséges borkóró jelenlétét. Minden jelentősebb löszgyep maradvány foltban előkerült a Körös-Maros Nemzeti Park egyik kiemelt értéke, a vetővirág, melynek országos viszonylatban is legnagyobb tömegét a Csanádi pusztákon láthatjuk. Az öldöklő aszat pannon-kelet-kárpáti bennszülött faj. Korábban kipusztultnak vélték, de a Dél-Tiszántúlon a Kis-Sárréten Biharugra, Mezőgyán és Geszt határában megtalálható néhány foltban több száz töves állománya. Ugyancsak kiemelt értéket képvisel a pécsvidéki aszat, mely a Dél-Tiszántúlon igen ritka, csupán a Kígyósi-pusztán lelhető fel néhány ponton.

Fotó: Balogh Gábor (Macskahere)

A nemzeti parkban található több mint hetven kurgán és néhány földvár kiemelt kultúrtörténeti és tájképi értékei mellett növénytani szempontból is jelentős, ugyanis néhányukon fennmaradt az eredeti növényzet. A taréjos búzafű dominanciájával jellemezhető löszfal pionír társulásban a heverő seprőfű is előfordul, valamint a zártabb gyepekben a kunkorgó árvalányhaj is megjelenik. Legszebb állományaik a Maros-ártéren található Bekai-halmon és a Dévaványai-Ecsegi pusztákon keresztül húzódó 3000 éves földvár, az Ördögsánc oldalán találhatjuk meg.

Április derekán járunk már, s míg a kora tavasszal még úgy kellett keresni egy-egy nyíló virágot most már felöltötte színes ruháját a határ. Talán végre az idő is barátságosabbra fordul, hogy még idejében ellátogathassunk a Körös-Maros Nemzeti Park kamillaillatú szikes pusztáira, vad orchideákat rejtő rétjeire, vagy megcsodáljuk az egykor hatalmas területeken díszlő löszpusztáink virágba borult tavaszi arcát.

Fotó: Balogh Gábor (Kamillamező)

Írta: Sallainé Kapocsi Judit – ökológiai felügyelő (KMNPI), Ezer Ádám – ökoturisztikai ügyintéző (KMNPI)