Korábban, amikor klasszikus telek voltak, február végén megcsordultak az ereszek, ekkor engedett a tél a szorításából. A költőhelyükre igyekvő vándormadarak február végén, március elején érkeztek hazánkba.
Idén a legelső bíbiceket (Vanellus vanellus), szám szerint hetet, 2021. február 2-án figyeltem meg a Nagypirit határban elterülő vizes élőhelyen, amely a Marcal öntésterületének egy remek megmaradt foltja, sok vízi szárnyas otthona.
A régi paraszti világban, a bíbic érkezése jeles napnak számított, hiszen a szántó-vető nép számára a jó idő közeledtét jelezte. A Dunántúlon bébic névvel illetek, az Északi-középhegységben klébicként ismert a nép ajkán. A madár elnevezése a hangjából ered, ha költési időben a fészke közelében jár az ember, a madár hangosan kiáltja: „bé-bic”, ezzel próbálja elűzni a betolakodót. Nászidőszakban jellegzetes csapongó röptével hívja fel magára a figyelmet, felkeltve párja érdeklődését. Röptében a szárnya lekerekített, ha azonban a földön pillantjuk meg, érdemes elidőzni egy kicsit a madár megfigyelésével, mert a tollazata ezer színben játszik, éppen ahogy vetődik rá a fény, olyan színben pompázik, bíboros csillogásban, nem beszélve a feje tetején viselt csinos tollbóbitájáról.
Írta: Ifj. Vasuta Gábor
A cikk borítóképét készítette: Krizák István (Húzd meg jobban!)
