Idén az év rovara jelöltjei Magyarország álhatatos utódgondozói, amik elriasztó nevük vagy külsejük mellett igazi mintaszülők. Ismerd meg a három jelöltet és szavazz december 6-a éjfélig a 2023-as év rovarára!
SZAVAZÁS az eredeti cikk alján.
Az idei szavazás ismét a Fővárosi Állat- és Növénykert Állatszeretet Fesztiválján kezdődött, majd a Magyar Rovarászati Nap látogatói is leadhatták voksaikat szavazódobozba. Innentől a szavazás kizárólag online zajlik december 6-áig.
Az év rovara kampány célja, hogy felhívja a társadalom figyelmét egy-egy rovarra, a rovarok védelmére és az élővilágban betöltött szerepükre. Ezzel nemcsak az adott faj, hanem annak életmódja, életkörülményei is előtérbe kerülnek, így bemutatása a természetben zajló biológiai folyamatok, változások jobb megértését is szolgálja. A védett vagy védendő fajok megismertetése nemcsak a rovarvilág jelentőségére, hanem a természetvédelem fontosságára is ráirányítja a figyelmet.
Közönséges temetőbogár – Nicrophorus vespillo (Linnaeus, 1758)
A közönséges temetőbogár a dögbogárfélék (Silphidae) családjának képviselője. Közepes méretű, testhossza 12-22 mm. Fekete alapszínű testét helyenként feltűnő aranysárga szőrök borítják. Szárnyfedője – a bogarak zömétől eltérően – nem fedi be teljesen a potrohot, így utolsó hátlemezei és farfedője jól látható. Szárnyfedőjének fekete-sárga szalagszerű mintázata nagyon jellemző, bár van még hat hazai faj, mely hasonló mintázatot mutat. A közönséges temetőbogarat vöröses csápbunkója, görbült hátsó lábai és az előhát elülső szegélyét borító sűrű szőrzete alapján lehet elkülöníteni rokonaitól. A temetőbogarak ciripelő hangot képesek kiadni potrohgyűrűik lécének és szárnyfedőik szegélyének összedörzsölésével. Jól fejlett hártyás szárnyuk és kifinomult szaglásuk segíti e fajokat a táplálékuk felkutatásában.
Bár a temetőbogarak más bogarakkal nemigen téveszthetők össze, legjellemzőbb tulajdonságuk mégis az ivadékgondozás, mely meglehetősen ritka a bogarak körében. A lárvák nekrofágok, elhullott kisemlősökben, madarakban fejlődnek. A tetemek viszonylag kis mennyiségben, és rövid ideig állnak rendelkezésre, másfelől több faj specializálódott a fogyasztásukra. A temetőbogarak, hogy csökkentsék a versengést a dögevőkkel, eltemetik a hullát. Innen ered magyar nevük is. A hím és a nőstény egyaránt részt vesz a feladat elvégzésében. A tetemet nyálukkal bekenik, így valamennyire képesek lelassítani bomlás folyamatát. A kiásott föld miatt a tetem fokozatosan süllyed, végül eltűnik a talajban. A bogarak munkával néhány óra alatt végeznek. A megtermékenyített nőstény ezek után sem bízza a véletlenre a lárvák sorsát. Járatot készít a talajba, amely kamrákban végződik. Ide helyezi petéit. A kikelt lárvákat ciripelő hanggal hívja magához és előemésztett, folyékony táplálékot ad nekik, főleg az első időszakban. A kitartó gondoskodás eredményeképpen a frissen kikelt lárvák tömege néhány óra alatt megkétszereződik. A lárvák gyors fejlődés és néhány vedlés után a talajban bábozódnak.
A közönséges temetőbogár Európában és Ázsiában szélesen elterjedt. Hazánkban is igen gyakori, főleg az erdős helyek lakója. A sík-, domb- és hegyvidéken egyaránt felelhető. Elsősorban éjszaka aktív. Általában két nemzedéke fejlődik évente, imágóival márciustól októberig találkozhatunk.
Szerző: Bakardzsiev Krisztián
Homoki hernyóölődarázs – Ammophila sabulosa (Linnaeus, 1758)
A homoki hernyóölődarázs a fullánkos hártyásszárnyúak (Aculeata) alrendjébe és a kaparódarázsfélék (Sphecidae) családjába tartozik. Testhossza 1,5–2,5 cm. Teste igen karcsú, potroha nyeles, megnyúlt, a közepe kiterjedten vöröses. A hím általában valamivel kisebb a nősténynél, és legtöbbször fekete hátoldali csík húzódik a vöröses potrohszelvényein. A nőstényeik lábain ásótüskék is fejlődtek.
Magányos életmódú darázsfaj. A nőstény hernyókra vadászik, fullánkjával szelvényről szelvényre, idegdúcról idegdúcra végigszurkálja áldozatát, hogy a bejutatott méreganyaggal végképp mozgásképtelenné tegye. A lebénított hernyót ezután a már elkészített ivadékbölcsőjébe vonszolja. Az ivadékbölcső laza, homokos talajba kapart alagút, a végén egyetlen ivadéknevelő kamrával. A nyár során több ilyen „gyerekszobát” is berendez, de mindegyiknek külön bejárata, felszínre vezető folyosója van. Az ivadékbölcsőt egy vagy néhány nagyobb testű hernyóval tölti fel, majd egy petét helyez a szerencsétlenül járt hernyó hasi oldalára. A távozó nőstény lezárja és némi tereprendezéssel elrejti az ivadékbölcső bejáratát. A petéből kikelő darázslárva néhány héten belül teljesen elfogyasztja az eleven húskészletét. Az utódgondozás egy ritka, kivételesen fejlett módjával is találkozhatunk náluk: a nőstény időnként újra meglátogatja a már lezárt ivadékbölcsőket, és ha úgy ítéli meg, hogy vészesen fogy a hernyó, szükség viszont lenne még rá, akkor újabb prédával látja el az utódot. Egy nőstény egyszerre akár 3–4 ivadékbölcsőt is felügyel ilyen módon, ami jobban belegondolva elképesztő teljesítmény, mert ezek pontos helyét és aktuális szükségleteit is fejben kell tartania. A lárva fejlődése végén gubót sző, és még abban az évben vagy majd csak a következő tavasszal bebábozódik, végül felnőtt darázsként a talajfelszínre kaparja magát. A homoki hernyóölődarázsnak több generációja is kifejlődik ugyanabban az évben, illetve a kifejlett nőstény darazsak is áttelelhetnek. Az imágók virágokat látogatnak, nektárral táplálkoznak.
Magyarországon mindenütt közönséges, de leggyakrabban a száraz, meleg, erősen napsütötte helyeken, homokos talajon találkozhatunk vele, különösen akkor, amikor a földön vonszolja a lebénított hernyót az ivadékbölcső felé. Rendszeresen felbukkan emberi környezetben is. Mérete, feltűnő színezete miatt ijedelmet okozhat, de semmi esetben sem támad az emberre.
Szerző: Dr. Vas Zoltán
Szmirnai fülbemászó – Forficula smyrnensis (Linnaeus, 1767)
A fülbemászó nőstények igazi mintaanyák a rovarvilágban. Védett helyen, pl. fakéreg alatt vagy a talajban építenek fészket, ahova a petéiket helyezik. Ezeket őrzik, tisztogatják valamint biztosítják a fejlődésükhöz szükséges hőmérsékletet és páratartalmat. A kelés után sem hagyják el őket, a lárvákat még egy-két hétig tovább gondozzák és etetik.
Ha fülbemászókról beszélünk, többnyire a közönséges fülbemászó (Forficula auricularia) jut eszünkbe, hiszen a hazánkból ismert nyolc faj közül vele találkozunk az esetek túlnyomó többségében. Újabban azonban feltűnőbb és nagyobb testű rokona, a szmirnai fülbemászó is egyre gyakrabban kerül szem elé. Ennek a 20-28 mm-es, hosszúkás rovarnak a feje vörösesbarna, előtora és a lábai sárgák, a test többi része pedig sötétbarna, szárnyain két pár világos folttal. Közülük az első a rövid, merev fedőszárnyakon található, a második pár pedig a hátsó szárnyakon, amelyek nyugalmi helyzetben trükkös módon összehajtogatva találhatók a fedőszárnyak alatt, de azokon túlnyúlnak. A potroh hosszú és erős fogókészülékben végződik, ez a hímeknél ívelt, a nőstényeknél rövidebb és egyenesebb.
Éjjel aktív rovarok, nappal búvóhelyeiken rejtőzködnek. Mozgásuk gyors, függőleges felületekre is könnyedén felmásznak. Röpképesek, bár repülésük ritkán figyelhető meg. Növényi és állati eredetű táplálékot egyaránt fogyasztanak.
A szmirnai fülbemászó csupán 2004-ben vált ismertté Magyarország területéről, bár utólag évtizedekkel korábban gyűjtött példányai is előkerültek. A mai napig nem eldöntött kérdés, hogy őshonos-e Magyarországon vagy újabban telepedett meg. Az viszont bizonyos, hogy az elmúlt években a terjedés egyértelmű jeleit mutatja hazánkban, az északkeleti országrész kivételével szinte minden tájegységben megtalálható. A közelmúltban bukkantak rá első ízben Ausztriában és Csehországban is.
Szerző: Puskás Gellért
Grafikák: Szőke Viktória
