Már Arisztotelész is leírta, milyen kiválóan álcázza magát a tintahal, egy új kutatás e különleges viselkedésmód részleteit tárta fel.
A német Max Planck Agykutató Intézet és az Okinavai Tudományos- és Műszaki Egyetem közös kutatása a tintahal (Sepia officinalis) rejtőzködését biztosító álca idegélettani hátterét vizsgálta, és a Nature folyóiratban számolt be az eredményekről. A tintahalak igyekeznek a környezetük színét, mintázatát magukra ölteni, ezzel egyaránt elkerülik a rájuk leselkedő ragadozók, és a saját zsákmányállataik figyelmét. Az állat a látottak alapján megbecsüli, milyen hozzávetőleges színek és azok elrendeződése segíti legjobban az álcáját. Azonban nem a pontos másolatát készítik el a környezetüknek, hanem egy „eléggé jó” egyezést mutató mintát vesznek fel.
A kutatók a vizsgálataikban a tintahalaknak nyomtatott minták változatos sokaságát kínálták fel. Arra voltak kíváncsiak, az állatok vajon egy kis, természetben előforduló lehetőségeket tartalmazó „mintakészletből” választanak, vagy rugalmasabbak az álca felöltése során.
A lábasfejűek, így a tintahalak is a bőrükben lévő kromatofórák segítségével öltenek különböző színeket, mintákat. A színeket agyuk segítségével szabályozzák, vagyis gyakorlatilag ők döntik el, testük mely pontja milyen színt ölthet bőrük.
