A Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság Makói Tájegységében ma is hagyományos, pásztoroló szabadlegeltetést folytatnak a gulyások. Munkájukat pergővel felszerelt pásztorkutyák segítik, ebédjük bográcsban főtt pásztortarhonya.

Az Igazgatóság Makói Tájegységében tavasztól késő őszig két, egyenként 150 egyedből álló gulya járja a legelőket. A területeket nem határolják villanypásztorok, mert a pásztorkutyák éberen figyelik gazdájuk minden utasítását, s ügyelnek arra, hogy egyetlen tehén se kóboroljon el.

Ahogyan a régi időkben, úgy most is a kutyák nyakörvébe varrott pergők (rézgolyók) zörgése jelzi a gulyásnak, hogy merre járnak négylábú segítőtársai. Ennek különösen a magas füves, zsombékos, gyékénnyel, kákával benőtt területeken van nagy jelentősége. A pergők hangja nemcsak a gazdáknak jelez, hanem a teheneket is figyelmezteti, hogy irányt kell változtatniuk. Ráadásul a vadat is időben elriasztja, így eliramodnak, mielőtt a kutyák túl közel mennének hozzájuk és esetleg utánuk erednének. Néhány tehén nyakában kolomp is van, aminek főként a ködös időszakokban van nagy haszna.

A hagyományőrzés fontos elemeként a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság gulyásai ma is ugyanúgy foglalkoznak botfaragással, mint elődeik. Különféle motívumokkal (túzok, pásztorkutya, gémeskút) díszítik a pásztorbotokat. Ételeiket szintén a hagyomány jegyében, bográcsban főzik. Legtöbbször gulyásleves vagy pásztortarhonya az ebédjük, vacsorájuk. Ruházatukra jellemző a bő szárú ing és nadrág, valamint a kalap. Az éjszakákat is az állatok közelében, a gulyásbódéban töltik, igaz, az már jóval modernebb felszereléssel (például napelemekkel) rendelkezik, mint elődeik kunyhói.

A cikk borítóképét készítette: Kirják József (ökörszem)