A vizek, lápok és mocsarak nem számítottak ritkaságnak a 19. századi Duna mentén. Az egykor Turjánvidéknek (déli részén Örjegnek) nevezett vadregényes vízi világ Soroksártól Bajáig több mint száz kilométer hosszan, helyenként a folyó partjától akár húsz kilométeres szélességű sávban elterülve uralta a tájat. A táj arculata azonban az utóbbi évszázad során drasztikusan megváltozott: a folyószabályozások és csatornaépítések hatására az egykori láp- és mocsárvidék szinte teljesen eltűnt, csupán kisebb, elszigetelt foltok őrzik napjainkban az egykori turjánosok különleges élővilágát. Ezek egyike az idén 50 éves Ócsai Tájvédelmi Körzet.
Az ócsai lápvidék a legutóbbi jégkorszakban alakult ki, amikor még az Ős-Duna ezen a tájon folyt keresztül. Később az egykori mederterületek és a Duna rendszeres elöntése biztosította a tőzegképződéshez is megfelelő környezetet. Élővilágának különlegességére már az 1800-as években felfigyeltek, az 1900-as évek elejétől azonban egyre szaporodtak az intenzívebbé váló, iparosodó tájhasználat miatt fokozódó sérülékenységére való figyelmeztetések. A problémákat tetézte az 1960-as évekre ipari méreteket öltő tőzegbányászat, valamint a környező területeket nagyban kiszárító Duna-völgyi főcsatorna és mellékágrendszerének megépítése.
A környék első, védelem alá vont területe az 1960-as években a Mádencia-erdő volt, majd 1975-ben megalakult az Ócsai Tájvédelmi Körzet. A védetté nyilvánításról szóló 3/1975. OTvH rendelet kiemelte a mocsarak, turjánok, láperdők és láprétek, valamint az ezekhez kötődő növény- és állatvilág jelentőségét, de a megőrzendő értékek között megjelölte a környék kultúrtörténeti értékeit is – így az ócsai Öregfalut a 13. századi műemlék templommal, az Öreg-hegyi nyeregtetős pincesort és a temető kopjafás részeit. A tájvédelmi körzet kijelölésével 3 645 hektár kiterjedésű terület került oltalom alá. A tájvédelmi körzet dél–délkeleti, legjobb vízellátottságú részeit 1989-ben a nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyek listájára is felvették.
A tájvédelmi körzet megalakulását követően a legértékesebb területeket az állami természetvédelem a saját vagyonkezelésébe vette. Hamar megkezdődtek a táj fennmaradásához nélkülözhetetlen vizek megtartásával kapcsolatos munkák, valamint a gyepterületek beerdősülését megelőzendő cserjeirtások. Kiemelt szerepet kapott a helyi gazdálkodókkal való kapcsolatépítés és a védelmi célokkal összhangban működő gazdálkodási megoldások, módszerek bevezetése, alkalmazása. 1983-ban az egyik felhagyott tőzegbányatelep mellett elindult az Ócsai Madárvárta, amely napjainkban is az ország egyik legnagyobb és legaktívabb madárgyűrűző állomása.
A tájvédelmi körzet első kollégáinak szívügye volt a néprajzi értékek megmentése, így kezdődhetett meg az Ócsai Tájház működése. Ez azóta is kisebb-nagyobb megszakításokkal, de az állami természetvédelem fenntartásában működik és fejlődik, s napjainkra a környék néprajzi és természeti értékeinek bemutatásának meghatározó bázisává vált.
A vízrendezéseket követő időszakban a turjánvidék számos fajának az Ócsai Tájvédelmi Körzet lett az egyik utolsó menedéke. Itt még előfordul a vizekben a lápi póc és a réti csík, a nádasokban még énekel a fülemülesitke. A vizeken megtalálható a cigányréce, a zárt, áthatolhatatlan láperdőkben pedig néhány pár fekete gólya is fészkel. A hűvös zugokban az olyan jégkorszaki reliktumok is fent tudtak maradni, mint az elevenszülő gyík. A gyepeken tavasszal nagy számban virágoznak az orchideák, köztük a fokozottan védett pókbangó, költési időben pedig fészekaljaival haris búvik meg a magas fűben.
Fotók: Vidra Tamás
A tájvédelmi körzet botanikai különlegessége az illatos csengettyűvirág, amely országos szinten is csak hat helyszínen fordul elő. Az ízeltlábúak közül az ezüstsávos szénalepke sokáig az egész országban csak Ócsa környékéről volt ismert, s noha később a Hanságból is előkerült, az itteni populáció továbbra is óriási jelentőségű.
A környéken régebben többfelé előfordult a Kárpát-medencében unikális rákosi vipera, amely azonban az élőhelyek átalakulásával, a gazdálkodási szokások megváltozásával és a fajjal szemben táplált alaptalan ellenérzések miatt innen is eltűnt. Az elmúlt években a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság (DINPI) a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztályával karöltve, egy LIFE pályázat keretében komoly lépéseket tett a faj megmentése érdekében. Ennek keretében a tájvédelmi körzet egy elszigetelt és helyreállított élőhelyfoltján visszatelepítés is történt.
Fotók: Vidra Tamás
A tájvédelmi körzet értékeinek hosszú távú megőrzésében a legnagyobb kihívást a vizek megtartása jelenti. Az Alföld folyamatos szárazodása és a klímaváltozás okozta egyre gyakoribb aszályok nem kímélik ezt a környéket sem. A magasabban fekvő, egykori lápmedencék tavirózsás, gémteleppel büszkélkedő vizei és nádasai már sajnos a múlté, és a talajból felszínre törő vízforrások is csak a mélyebben fekvő foltokban aktívak. Az elmúlt évtizedekben több komolyabb vízkormányzáshoz, vízmegtartáshoz és vizes élőhelyekhez kapcsolódó rekonstrukciós beavatkozás történt, amelyek célja az élőhelyek fenntartása. Ám ezek csak akkor tudnak hosszútávon hatékonyan működni, ha megfelelő mennyiségű víz érkezik a területre.
A tájvédelmi körzet bemutatását a szabadon járható, láperdőn keresztülvezető Selyem-réti tanösvény segíti, a DINPI bemutatóhelyeként működő Ócsai Tájház szakvezetéses túrái, természetismereti programjai pedig jó lehetőséget kínálnak arra, hogy felfedezhessük ezt a csodálatos lápvilágot.
Írta: Berecz Tibor – túravezető, Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság
dunaipoly.hu dinpi@dinpi.hu
