Forrás: Másfél fok; Írta: Lehoczky Annamária – Éghajlatkutató, szabadúszó környezeti szakújságíró és a Másfél fok állandó szerzője. Doktori (PhD) fokozatát az éghajlatváltozás kutatásában szerezte.
Bár sokan a klímaválság csodaszereként tekintenek a faültetésre, a rosszul tervezett és kivitelezett faültetés akár növelheti a szén-dioxid-kibocsátást, és hosszú távú, káros hatással lehet a biológiai sokféleségre, a természetes tájakra és a helyi közösségek megélhetésére. Az erdők valóban természetes szénmegkötők, de ezt is csinálhatjuk rosszul, így a legjobb szándékkal is eljárva több kárt okozunk a környezetnek és az éghajlatnak. Botanikusok és ökológusok 10 pontban összefoglalták a teendőket – itt a faültetési kisokos az értelmes és hatékony cselekvéshez.
Egyre többen mondják: ültess fát, ha tenni akarsz az éghajlatváltozás ellen. A szelektív hulladékgyűjtés mellett a faültetés vált a klímavédelem jelenlegi slágerévé, amivel egyre többen akarják kompenzálni kibocsátásaikat, legyen szó esküvőről vagy repülőútról. Mindenkiben jó érzést kelthet, ha csupán egy egyszerű tranzakcióval képes mérsékelni a karbonlábnyomát, és mellette ugyanazt az életet folytathatja. A faültetésnek azonban rengeteg olyan szempontja van, amit fontos volna mindenkinek mérlegelnie.
A „rossz fa rossz helyen” kiszoríthatja az őshonos fajokat (ami a biológiai sokféleség csökkenéséhez vezet), segítheti az invazív fajok terjedését, a beporzók szolgáltatásainak csökkenését okozhatja, a termőterületek és ezáltal az élelmiszertermelés csökkenéséhez vezethet, megzavarhatja a helyi vízkörforgást, csökkentheti a felszín feletti biomasszában és a talajban tárolt szerves szén mennyiségét, valamint csökkentheti a felszín sugárzás-visszaverő képességét a boreális zónákban, ami a térség melegedéséhez vezet.
Mindezek a negatív következmények többnyire a nem őshonos monokultúrás ültetvények széleskörű használatához köthetők. Ezért botanikusok és ökológusok a Global Change Biology rangos folyóiratban publikált átfogó tanulmányukban az őshonos fafajok sokszínű, gazdag ökoszisztémájának helyreállítását szorgalmazzák, és ehhez tíz, tudományos és gyakorlati ismereteket ötvöző aranyszabályt fogalmaztak meg.
1. Biztos kell az az új fa? Foglalkozzunk a már meglévő erdőkkel!
Az évtizedek óta zajló erdővédelmi törekvések ellenére, 2014 és 2018 között csak a nedves trópusokon évente egy Dánia méretű őserdő pusztult el. A meglévő erdők pusztulása olyan nagy mértékű szén-dioxid-kibocsátással jár, amit az újraerdősítési programok rövid távon nem képesek ellensúlyozni. Sőt,
semmiféle erdőültetési vagy helyreállítási akcióra sem lenne szabad mentségként hivatkozni miközben ugyanaz a szereplő (pl. vállalat, kormány) másutt természetes erdőket pusztít.
Az ép, öreg erdők kivágását követően több mint 100 évbe telhet, mire visszanő egy olyan komplex erdő, melynek szénraktározó kapacitása az eredeti, érintetlen erdőének felel meg. Emellett az ökoszisztéma szolgáltatások és a biológiai sokféleség teljes helyreállása akár évszázadokat is igénybe vehet. A kihalt fajok pedig értelemszerűen soha nem térnek vissza.
Ezért elsődleges szempont kell, hogy legyen az érintetlen, öreg erdők (ún. elsődleges erdők) megóvása. A meglévő erdők megóvása érdekében a kormányoknak és vállalatoknak több védett területet kellene létrehozniuk és azokat hatékonyan fenntartaniuk.
2. A helyi emberek a legfontosabb szövetségesek
Döntő fontosságú, hogy a helyi közösségek az erdősítési projektek kulcsszereplői között legyenek. Bármennyire is magától értetődőnek tűnik, a sikertelen erdőfelújítási projektek egyik leggyakoribb oka ennek a figyelmen kívül hagyása. Már a tervezésnél sokszínű szempontrendszert kell alkalmazni, a helyiek megélhetésétől, a biológiai sokféleség, a vízgyűjtő terület és az ökoszisztéma szolgáltatások védelmén át, egészen az ökoszisztéma szénmegkötő képességének megóvásáig.
A helyi emberekkel való együttműködés nemcsak bizonyítottan nagyobb esélyt teremt az erdősítő projekt sikeres, hosszú távú fennmaradására, hanem a közösség számára is előnyös, mivel munkahelyeket teremt az erdővédelemmel kapcsolatos feladatok ellátására, a föld előkészítésére, a fák ültetésére és az erdő karbantartására, valamint lehetőséget nyújt fenntartható erdő-alapú vállalkozások fejlesztésére is.
3. Az erdő nemcsak szénraktár, hanem élőhely, ami szolgáltatásukat nyújt
Habár sokan a klímavédelem zászlaja alatt hajlamosak az erdőkre puszta szénraktárakként tekinteni, az erdei ökoszisztéma több, mint az azt alkotó fák összessége. Az erdők a szénraktározáson túl számos más az ember számára nélkülözhetetlen ökoszisztéma szolgáltatást (pl. árvízmegelőzés, talajerózió mérséklése, kulturális és rekreációs lehetőség) és terméket (pl. élelem, faanyag, orvosság) nyújtanak, azonban ahhoz, hogy ezeket a javakat élvezhessük, egészséges, ép, és magas biológiai sokféleséggel rendelkező erdőkre van szükség.
Bizonyított tény, hogy
a csak fakitermelés és/vagy szénmegkötés céljából létesített gyors-növekedésű monokultúrás ültetvényekkel szemben hosszú távon a magas biológiai sokféleséggel rendelkező, őshonos erdőségek maximalizálják a biomasszát és sokkal több szenet kötnek meg a légkörből.
4. Erdősítési „no-go zónák”: oda ültessünk erdőt, ahol korábban is az volt
A faültetésre a legjobb hely az, ahol korábban erdős terület volt, hisz ott az a helyi környezeti adottságokhoz legjobban illeszkedő természetes növénytakaró.
Szigorúan kerülendő azoknak a területeknek az erdősítése, ahol korábban nem-erdős terület volt (például gyepek, vizes élőhelyek, tőzegláp, szavanna), ugyanis ez a biológiai sokféleség és a talajban megkötött szerves szén csökkenéséhez vezet.
A tőzeglápok a legnagyobb szénraktárak közé tartoznak a Földön és a biológiai sokféleség szempontjából is rendkívül értékesek, ezért ezek lecsapolása és erdősítése több kárt okoz, mint hasznot. A hazai lápok nagy hányadát különböző földhasználati céllal lecsapolták az elmúlt 200 évben, a megmaradt állományok kis méretüknek, félreeső helyzetüknek köszönhetik fennmaradásukat (bár szinte nincs olyan láp, ahol legalább lecsapolási kísérlet ne történt volna).
A hóval fedett magasabb szélességeken sem ajánlott a faültetés, mert a fákkal borított sötétebb felszín több sugárzást nyel el, ami melegedéshez vezet. Ha mezőgazdasági művelésbe vont területen ültetnénk erdőt, érdemes odafigyelni, hogy ez esetleg máshol erdőirtáshoz vezethet. Ökológus szakértők bevonásával ezek az erdősítési „no-go zónák” könnyen meghatározhatók.
5. Engedjük az erdő természetes helyreállását
A bolygatás megszűnését követően az erdő természetes visszatérése és regenerálódása olcsóbb és hatékonyabb lehet, mint a faültetés – ahol a táj és helyi környezeti viszonyok ezt lehetővé teszik. A természetes módon regenerálódott területeken a fajgazdagság általában magasabb és a szénmegkötés akár 40-szer nagyobb lehet, mint az ültetvényekben.
A természetes regenerálódás általában a kevéssé leromlott erdőségekben, illetve a már meglévő erdők közelében működik a legjobban, mivel azok magforrásként szolgálhatnak. A vadállatok és madarak jelenléte szintén meghatározó a magok terjesztése szempontjából.
6. Ha már ültetünk, nagyon alaposan nézzünk utána, hogy mit és hova
Amikor a természetes regenerálódás nem lehetséges és fák telepítésére van szükség az erdő helyreállításához, a megfelelő fafajok kiválasztása döntő fontosságú. Az eredeti növénytakaróval összhangban érdemes több őshonos faj keverékét összeválogatni.
A vegyes fajú erdők jobban meg tudják őrizni a biológiai sokféleséget és élőhelyet teremtenek a vadon élő állatok számára. Emellett vonzzák a magterjesztőket és beporzókat, és jobban ellenállnak a betegségeknek, a tűznek és a szélsőséges időjárási eseményeknek. Kerülni kell azokat az invazív fajokat, amelyek versenyeznek az őshonos fajokkal. Ha ezek eluralkodnak a természetes élőhelyeken, drasztikusan csökkenthetik a biológiai sokféleséget, és gyakran a víz hozzáférhetőségét is más fajok számára.
A GlobalTreeSearch adatbázis tartalmazza az összes eddig ismert fafajt, és minden ország őshonos fajaira lekérdezhetők ellenőrzőlisták. Célszerű minden esetben helyi szakemberekkel, köztük botanikai szakértőkkel és erdőhelyreállítási ökológusokkal konzultálni, akik segítenek meghatározni, mely őshonos fajok a legalkalmasabbak az adott helyreállítandó erdőtípushoz.
7. A klímaváltozás fokozódásával ellenálló(bb) fajokra van szükségünk, amik túlélnek
Fontos, hogy a megfelelő genetikai sokféleséggel rendelkező famagokat és palántákat használjuk, melyek illenek a régió környezeti és éghajlati adottságaihoz, valamint az ottani genetikai állományhoz.
Ugyancsak érdemes figyelembe venni az éghajlatváltozás várható helyi hatásait a jövőben, és annak megfelelően például az egyre gyakoribb aszályok fényében a szárazságtűrőbb fajokat előnyben részesíteni. A jó minőségű és megfelelő genetikai állomány megválasztásával növelhető a helyreállított erdők ellenállóképessége a kártevők, a betegségek és a hosszú távú környezeti változásokkal szemben.
8. Lássuk a fától az erdőt: tervezzünk előre
A maggyűjtéstől a faültetésig elengedhetetlen a megfelelő, lehetőleg helyi infrastruktúra és magellátási-láncok használata. Jóval a projekt megkezdése előtt érdemes meghatározni, hogy honnan érkeznek majd a magok, palánták vagy csemeték. Ha ezek nem hivatalos kereskedelemből származnak, hanem saját forrásból (mert például előbbi nem áll rendelkezésre), a biológiai anyaghoz való hozzáférésre vonatkozó nemzeti és helyi jogszabályokat, valamint a vonatkozó nemzetközi szabványokat (pl. ENSCONET) kell követni.
Fontos ismét hangsúlyozni a helyi lakosokkal való együttműködést, mivel ők értékes szakértelemmel szolgálnak az ültetendő fák azonosításában és elérésében, valamint munkaerőként is alkalmazhatók.
9. Kezdjünk kis lépésekben és folyamatosan ellenőrizzük az eredményeket
Az erdő-helyreállítási projekt tervezése (különösképp a fajok kiválasztása) és kivitelezése az elérhető legjobb tudományos és helyi ismeretek ötvözetén kell, hogy alapuljon.
Mielőtt nagy skálán alkalmaznánk bizonyos technikákat, célszerű kis léptékű kísérleteket végezni, hogy kipróbáljuk a technika hatékonyságát, illetve az eredményeknek megfelelően alakítsuk a fafajták kiválasztását. Elengedhetetlen az eredmények rendszeres monitorozása és kiértékelése alkalmas mutatók segítségével, mert ez szükség esetén lehetővé teszi a módszerek módosítását. A helyreállítás előrehaladását jól jelzi a biomassza mennyisége, az erdőszerkezet, a biodiverzitás és a működő ökoszisztéma szolgáltatások.
10. Az erdő nyújtson megélhetést is a helyi közösségeknek
Ahhoz, hogy az újraerdősítési projekt és a helyreállított erdő hosszú távon önfenntartó maradhasson, célszerű különféle erdő-alapú jövedelem-lehetőségeket biztosítani, amelyek érdekeltté teszik a helyi közösségeket annak megőrzésében. Habár a legkönnyebben elérhető jövedelem az erdőkből származó termékek (pl. faanyag) értékesítése, a helyreállítás hosszú távú sikerességéhez elengedhetetlen, hogy a nehezebben pénzre váltható ökoszisztéma szolgáltatásokat (pl. vízzel kapcsolatos szolgáltatások, rekreáció) is jövedelmezővé tegyük, és az abból származó bevétel igazságosan legyen elosztva az érintettek között.
Jelenleg a fenntartható módon kitermelt erdészeti termékek és a biológiai sokféleséget „közvetlenül megfizető” ökoturizmus mellett, a karbonkreditek eladása a legelterjedtebb erdő-alapú fenntartható jövedelemforrás. A karbonkrediteket az erdősítési projekt bocsátja a nemzetközi piacra – miután bizonyította, hogy megfelel egy nagyon szigorú kritériumrendszernek –, majd a kreditet egy ország, cég, szervezet vagy magánszemély megvásárolhatja, így semlegesítve a saját karbonlábnyomát.
Az újraerdősítés bonyolultabb, mint gondolnánk – de nem lehetetlen
A fenti irányelvek jól érzékeltetik, hogy az újraerdősítés bonyolultabb, mint azt a legtöbben elsőre gondolnánk. A fajok, erdőtípusok, tájak, valamint a kulturális és gazdasági környezet rendkívüli sokfélesége miatt nincs egyetlen, univerzális megoldás az erdők helyreállítására.
A tanulmány szerzői szerint alapvető fontosságú lenne a fenti 10 aranyszabály követése mind a nagyskálájú globális, mind a kisebb skálájú közösségi faültető projektekben. A meglévő erdők megvédése és az őshonos gazdag erdei ökoszisztémák helyreállítása révén lehet csak egyszerre kezelni az ökológiai és éghajlati válságot, miközben a helyiek megélhetése is biztosított. A politikai döntéshozóknak és jogalkotóknak központi szerepe van abban, hogy innovatív szabályozások, ösztönzők és egyéb eszközök segítségével előremozdítsák ezt a paradigmaváltást.
