Tengeri bajnokok, amik még az esőerdőknél is hatékonyabban távolítják el a légköri szén-dioxidot

A mangrove-erdők, a tengerifű-mezők és az árapály járta sós mocsarak a „három nagy” eddig legtöbbet tanulmányozott óceáni, vagyis „kék ökoszisztéma”. Bár területük mindössze csak 1,5%-a a Föld teljes erdőborításának, a klímaváltozás mérséklésében óriási szerepet játszanak, ugyanis egységnyi területen akár 10-szer annyi szenet képesek tárolni, mint a trópusi esőerdők.

Az Egyesült Királyság partjai mentén levő tengerifüvek és sós mocsarak az ország éves szén-dioxid kibocsátásának akár 2%-át is képesek elnyelni. Sőt, csak a skót partok kék ökoszisztémái 3-szor annyi szenet nyelnek el évente, mint a Skóciában található összes erdő együttesen.

Mivel ezek a természetes rendszerek még az erdőknél is hatékonyabban távolítják el a légkörből a szén-dioxidot, gazdasági szempontból is egyre inkább felértékelődnek. Egy friss tanulmány szerint

évente átlagosan közel 200 milliárd USD gazdasági értéket teremtenek ezek a természet-alkotta szénelnyelő technológiák.

Ehhez az ún. „kék vagyonhoz” Ausztrália, Indonézia és Kuba kék ökoszisztémái járulnak hozzá a legnagyobb mértékben óriási szénmegkötő és -tároló kapacitásuk révén. Mivel egyre több ország keres megoldásokat kibocsátásainak kompenzálására, a népszerű erdősítési intézkedések mellett egyre nagyobb figyelem irányul az – eddig méltatlanul elhanyagolt – óceáni szénraktárakra.

A World Resources Institute jelentése szerint

ezek védelmével és helyreállításával 2050-re akár évi 1,4 milliárd tonna szén-dioxidot is ki lehetne vonni a légkörből. Ez megfelel az egész afrikai kontinens jelenlegi kibocsátásának.

Víz alatt rejtőző évezredes szénraktárak

Bár a parti zónák a világóceán csupán 2%-át teszik ki, az óceáni üledékekben megkötött összes szén fele ezekben az ökoszisztémákban található. Óriási szénraktározó képességük titka az, hogy ezek a kék ökoszisztémák javarészt vízzel telített talajban, illetve víz alatti üledékekben tárolják az elnyelt szén (ún. „blue carbon” – „kék szén”) nagy részét, így az akár évszázadokig, évezredekig halmozódhat, elzárva a légkörtől.

Ezzel szemben az esőerdők nagyrészt a növényzetben, vagyis „zöld” biomassza formájában raktározzák el a szenet, így amikor egy fa elpusztul – általában néhány évtized, esetleg évszázad után –, a testébe épített szén egy része visszakerül a légkörbe.

A tengerifű-mezők a trópusi esőerdőknél akár 35-ször gyorsabban képesek elnyelni a légköri szén-dioxidot, majd üledék formájában – háborítatlan körülmények között – akár több ezer évig raktározni azt.

A legnagyobb szénraktárak közé tartoznak például a spanyolországi Portlligat-öbölben található Posidonia oceanica tengerifű-mezők, ahol a szénben gazdag üledékek vastagsága néhol meghaladja az 1 métert és közel 6000 évre becsülik korukat. A közép-amerikai Belize partjait szegélyező mangrove-erdők hasonló vastagságú és korú üledékeket rejtenek a felszín alatt. Új-Anglia egyes árapály járta sós mocsaraiban 3–5 méter vastag, 3000–4000 éves széndús üledékek halmozódtak fel.

Ha azonban ezek az ökoszisztémák sérülnek, akkor a felhalmozódott üledékek is labilissá válhatnak, és az elraktározott szén visszajuthat a légkörbe, ezzel tovább fokozva a klímaváltozást.

Ha nem vigyázunk rájuk, környezeti-társadalmi értékük mellett dollármilliárdok is veszhetnek

Óriási értékük ellenére a kék ökoszisztémák a Föld legveszélyeztetettebb ökoszisztémái közé tartoznak. A part menti építkezések, a mezőgazdaság és akvakultúra terjeszkedése, a szennyezés, az erőforrásaik kizsigerelése és a klímaváltozás mind hozzájárulnak ezen természetes rendszerek lepusztulásához és kimerüléséhez.

Sokszor a nem megfelelő halászati technológiák alkalmazása is problémás, a tengerifűre különösen ártalmas a fenékvonóhálós halászat (ami egyébként a parti vizeken túl a mélytengeri üledékből is felszabadítja a megkötött szenet).

Bár a „három nagy” kék ökoszisztéma történelmi kiterjedését nehéz meghatározni – drámai veszteségek már azelőtt bekövetkeztek, hogy pontosan feltérképezték volna őket –, becslések szerint mindhárom ökoszisztéma globális területének 25-50%-át elvesztette az elmúlt 50-100 évben. Ha ezek a tendenciák a jelenlegi ütemben folytatódnak (évente kb. 0,5–7% veszteség), akkor

a következő 100 évben az árapály mocsarak és tengerifű-mezők további 30–40%-a, valamint szinte az összes védett státusz nélküli mangrove-erdő eltűnhet.

Ezeknek a part menti ökoszisztémáknak a lepusztítása miatt becslések szerint évente 0,2–1 milliárd tonna szén-dioxid kerül a légkörbe, ami a trópusi erdőirtásból származó globális kibocsátás kb. 3-19%-ának felel meg. Ugyanakkor ezek a számítások csak a szénelnyelő kapacitás elvesztését veszik figyelembe, ha az elraktározott szén felszabadulásával is számolunk, akkor az Egyesült Királyság éves kibocsátásához hasonló nagyságrendet kapunk.

Az ENSZ Környezeti Programjának (UNEP) 2020-as jelentése szerint a világóceán körülbelül 0,1%-át borítja tengerifű, mégis a széndioxid-tározás 18%-át adja, és területe évente 7%-kal zsugorodik – ez olyan, mintha félóránként egy futballpályányi tengerifű-mező tűnne el. Egy 2012-es tanulmány szerint (41 USD/tonna szén-dioxid árral számolva)

a tengerifű lepusztítása miatti gazdasági veszteség évi 2-14 milliárd USD-ra rúghat.

Ráadásul ebben még csak a szén-dioxid megkötésével és tározásával járó jótékony hatás van számszerűsítve. Ezen kívül számos más szolgáltatást is nyújtanak a tengerifű-mezők, pl. élőhelyet biztosítanak az élelmezés és kereskedelem szempontjából nélkülözhetetlen halaknak és más élőlényeknek, fontos szerepet játszanak a tápanyag-áramlásban és stabilizálják a partokat – mindezeknek jelentős gazdasági haszna is van.

Hasonlóan a tengerifűhöz, a mangrove mocsarak nemcsak a szénelnyelés szempontjából fontosak, de hatalmas gyökérrendszerük segítségével védik a partokat a hurrikánok, vihardagály és tengerszint-emelkedés miatti erősebb eróziótól, eközben pedig tisztítják a vizet és élőhelyként is szolgálnak.

Ha a mangove-erdők egészségesek és fenntartható módon gazdálkodnak velük, több mint 15 millió ember lakhelyét óvják az áradásoktól világszerte, és évente összesen 65 milliárd USD árvízkárt spórolnak meg.

Mindezek ellenére a mangrove-erdők gyorsabban tűnnek el, mint bármely más erdő a Földön. Bár pusztulásuk lassult az elmúlt években, 2000 és 2016 között közel 6 balatonnyi területük veszett el (a globális összterületük 2,1%-a). Jelenleg nagyjából 42%-uk áll védelem alatt.

Az árapály járta mocsarakkal sem jobb a helyzet. Mára a világ sós mocsarainak kevesebb mint fele maradt fenn, és továbbra is évente közel 2%-kal zsugorodik területük a mezőgazdasági és fejlesztési célú beruházások miatt. A legeltetés és az inváziós fajok sem tesznek jót ennek az egyedülálló élőhelynek.

Segítsük őket, hogy segíthessenek bennünket

Ahhoz, hogy fenntartsuk a kék ökoszisztémák pótolhatatlan szénelnyelő képességét (és számos más jótékony hatásukat), egyrészt meg kell óvni azokat a területeket, amik veszélyben vannak, másrészt segíteni kell a természetes regenerálódást és helyreállítást, ahol arra van szükség.

A meglévő élőhelyek védelmével átlagosan évi 0,3 milliárd tonna szén-dioxid kibocsátása lenne elkerülhető, a nagy-skálájú helyreállítással pedig további 0,8 milliárd tonna szén-dioxidot lehetne évente eltávolítani a légkörből 2030-ra, ami együttesen az éves globális kibocsátás kb. 3%-át jelenti.

A „három nagy” ökoszisztémán túl az akvakultúrában tenyésztett tengeri moszat (hínár, seaweed) is jelentős mértékben hozzájárulhat a légköri többlet szén-dioxid eltávolításához. Azonban a tenyészetek létrehozása nagy körültekintést igényel és helyi hatástanulmányokat kíván, ugyanis a „rossz hínár rossz helyen” a helyi ökoszisztéma sérüléséhez (akár az átgondolatlan faültetés), és a szénelnyelés erősítése helyett akár többlet szénkibocsátáshoz vezethet.

A „kék szén” vagyon megóvásának első lépéseként a nemzetközi közösség elismerte ezen rendszerek fontosságát az éghajlatváltozás elleni küzdelemben, és az erdők mellett ma már ezek az óceáni rendszerek is szerepelnek az országok klímavédelmi terveiben (NDC).

Már létezik nemzetközi szabvány a szénelnyelési potenciál felmérésére, amit később szigorúan ellenőrzött karbonkreditek formájában értékesíteni tudnak a jogok tulajdonosai (pl. helyi közösségek, az állam). Az ebből származó jövedelmet pedig az ökoszisztémák védelmére, helyreállításra és a helyi közösségeket támogató programokra tudják fordítani.