Miért lesz még érdemes élni 2123-ban Magyarországon? Műanyag égbolt filmkritika
2023.04.07.Forrás: Másfél fok; Szerző: Vigh Péter – A Másfél fok projektmenedzsere, szerkesztője, az irodalom- és kultúratudományok doktora (PhD).
Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta filmje nem a műanyagszennyezésről szól, hanem minden másról. A 100 év múlva játszódó, posztapokaliptikus világban a környezeti-éghajlati válság kiteljesedett, az ökoszisztémák összeomlottak, a föld terméketlen, az állat- és növényvilág kipusztult a bolygóról. Az emberiség – amit Magyarország metaforikus miniatűrben képvisel – kis létszámban tengeti mindennapjait a megmaradt Budapesten egy dóm alatt, mondhatni önkéntes börtönbüntetését töltve, amiért élhetetlenné tette a búrán kívüli világot. Az erőforrások rendkívül végesek, ezért mindenkinek pontosan 50 év adatik, utána a teste a közösség élelmezését és fennmaradását kell hogy szolgálja. A kérdés, hogy lehet-e, kell-e bő 18 ezer napot élni ebben az új világban, és ha igen, miért?
Szándékosan kerültem mindenfajta információt, előzetest vagy kritikát a filmmel kapcsolatban, hogy csak a saját képzeletem képezze az előszobát a Műanyag égbolthoz. Ami működésbe is lendült, így elképzeltem, hogyan szólhatna Babits Mihály 1909-es első kötetében megjelent Fekete ország, ha 2109-ben jelent volna meg, az elképzelt új világban:
Műanyag országot álmodtam én,
ahol minden műanyag volt,
minden műanyag, de nem csak kívül:
csontig, velőig műanyag,
műanyag,
műanyag, műanyag, műanyag.
Műanyag ég és műanyag tenger,
műanyag fák és műanyag ház,
műanyag állat, műanyag ember,
műanyag öröm, műanyag gyász,
műanyag érc és műanyag kő és
műanyag föld és műanyag fák,
műanyag férfi, műanyag nő és
műanyag, műanyag, műanyag világ.
A filmnek azonban az égvilágon semmi köze nincs az egyébként egyre elhatalmasodó, és a környezeti-éghajlati válsághoz sok szállal kötődő műanyagszennyezéshez, így aki erről szeretne tájékozódni, az inkább olvassa el a témába vágó cikkeinket.
Stopperrel kimért emberi életek az összeomlás utáni világban
Mivel az emberiség képtelen volt megállítani az általa előidézett környezeti-éghajlati válságot, ezért az ökoszisztémák összeomlottak, a Föld egy halott pusztaság. Bár a film javarészt Magyarországon játszódik, metaforikusan az egész megmaradt emberiség tolong a budapesti dóm alatt. Nincs túlzottan feltéve a kérdés, hogy más területeken van-e még élet (és ha igen, milyen), ami egyébként jól illeszkedik a civilizáció megsemmisülésének perspektíva szűküléséhez.
Ma (2023-ban), amikor gyakorlatilag 24 óra alatt fizikailag körbe lehet utazni a Földet és szinte bárhova el lehet jutni, az interneten pedig percek alatt értesülhetünk arról, hogy mi történik a bolygó ellenkező féltekéjén, elképzelhetetlen az, hogy bizony a világ odáig is tarthat, ameddig csak a szemünk képes ellátni. Azonban amikor minden másnap kérdéses, nem is tudunk vagy nem is akarunk messzebbre látni.
A filmben 2123-ban pedig a szűkös erőforrások miatt az emberi élet törvényszerűen és könyörtelenül véges: 50 évig élhet mindenki, utána a testéből palánta hibrid készül a kiszáradt Balaton alatti Telepen, amiből táplálják a következő generációt.
Játszunk egy kicsit a számokkal. 2021-ben a KSH adatai szerint a születéskor várható átlagos élettartam a férfiak esetében országosan 70,69, a nők esetében 77,52 év volt. Budapesten mindkét nem esetében magasabbak a számok az országos átlaghoz képest. Nem tudom, hogy a film készítői utána mentek-e az adatoknak, de tökéletesen lőtték be, hogy félúton vagyunk, mert utoljára szűk 100 éve, az 1930-as években volt ~50 év körül a születéskor várható átlagos élettartam Magyarországon, mint amilyen lesz az elképzelt 100 év múlva. A fent említett Babits Mihály is akkor, az 1930-as években járt az 50-es éveiben, ahogy Albert Einstein is. A dóm alatt már belőlük készült volna a jövő heti táplálékunk.
Gyorsan kell élni, gyorsan kell szeretni, akár tetszik, akár nem – de inkább nem
A megnövekedett várható élettartam ellenére az életünk most is véges, ami egészen biztos mindannyiunk számára, az a halál. Azonban pont a látszólagos homályos és csalóka nyitottsága miatt, hogy nem tudjuk pontosan távozásunk napját, és generációkon keresztül inkább tágult, mint szűkült az élet perspektívája, reményt, tenni akarást és az újrakezdés lehetőségét adta, adja meg sokaknak. A környezeti-éghajlati válság, a jövő bizonytalansága és az ebből fakadó szorongás ezt a perspektívát kezdte el erősen visszanyesni már most.
A film világa pedig a falanszter-racionalizmus szélsőségéig fokozza azt: kicsit több mint 18 ezer napod van élni, így ha szeretnéd még látni az unokádat, érdemes belehúzni és még 20 éves korod előtt gyereket vállalni. A budapesti dóm vastörvényei kockás papíron jól működnek és életben tartják a megmaradt emberiséget, azonban nem így vagyunk mentálisan és lelkileg huzalozva.
Talán nem véletlen, hogy ebben a jövőben az emberek az apátia, majd életük végének közeledtével a hedonizmus két tengelyén mozognak, ahogy a filmbeli 49 Bár elnevezése finoman utal is erre.
Már csak azért sem lehetünk képesek így működni, mert ez a posztapokaliptikus világ sem mentes a személyes emberi tragédiáktól, amelyek átszövik mindannyiunk életét. A főszereplők, a 28 éves Stefan és a 32 éves Nóra elvesztették egyetlen gyermeküket, miközben életük felén már bőven túl vannak. Itt gyorsan jegyezzük is meg a film bátorságát, hogy tematizálja ezt az életkori szempontból átlagtól eltérő kapcsolati állapotot, mert nem ez az egyetlen ilyen kiállása.
Az ember azonban nem csupán racionális lény (filmbéli megnevezéssel: alany), a gyászidőszakot pedig nem lehet stopperrel behatárolni. A történet fő szála arról szól, hogy Nóra hogyan kívánja eldobni magától az életét az önkéntes, idő előtti palánta beültetéssel, a férje pedig kétségbeesetten próbálja őt megmenteni. Majd félúton találkoznak, ami számunkra is üzenet, hogy milyen (lehetetlen) választási lehetőségeink lesznek, ha oda jut a világunk, amit a vásznon látunk.
Megment minket a technológia, de milyen áron?
A jelenkori disztópikus filmek egy része számol azzal, hogy a technológia szavatolja majd az emberiség fennmaradását a környezeti-éghajlati válság totális elszabadulása esetén is. Így volt ez a Szárnyas Fejvadász 2049-ben és így van ez a Tátrába visszavonult Paulik professzorral a Műanyag égboltban, aki megoldotta, hogy az emberek eleven keltetők legyenek a növényeknek, amit aztán megeszünk. Emlékezetes jelenete a filmnek, hogy a hibrid fák levelei nem erezetet, hanem ujjlenyomatot mutatnak, és a Telep igazgatója ízlelés alapján azt is képes megmondani, hogy milyen volt a szeme színe vagy a személyisége annak az alanynak, akit az átalakulása után elfogyasztunk.
Az emberiség megmentőjét azonban saját törvényei tartják távol Budapesttől, hisz már rég növényi protein zseléként végezte volna ő is, ha a városban marad. Önkéntes száműzetésének azonban nem ez az alapja, hanem ismét csak az érzelmek: meg akarta menteni a saját lányát ettől a sorstól. A kérdés azonban, hogy érdemes-e egy ilyen világban élni? Ahol az állatok már csak műanyag figurák formájában léteznek és a számunkra legfontosabbak csak füzetlapok ceruza skicceiről néznek vissza ránk.
A professzor kitart a mellett, hogy még ebben a formában is, minden szenvedés ellenére megérte az emberiség fennmaradása, mert mindaz, amit létrehoztunk a történelem során, nem pusztult el teljesen. Nóra és Stefan más utat jár be, mindketten megszelídülnek a másik iránt, a vágyott halál és a mindenáron való megmentés félúton találkozik abban az egyetértésben, hogy nem, ilyen áron nem szükséges az emberként való fennmaradás és megmaradás, mert szinte mindent elvesztettünk, ami valójában emberré tesz minket és 2123-ban minden egyes nap csupán egy fájó emléke annak, hogy milyen is lehetett egykor normális életet élni.
A tátrai tengerszemben való elmerülésük, immáron mindketten átalakuló hibridként, azt üzeni, hogy az élet nélkülünk, emberek nélkül is folytatódni fog a Földön, mert a fáknak csak víz kell és napsütés. És hogy hagyjuk őket virágozni.
Akkor most ez egy jó film?
A Műanyag égbolt távolról sem tökéletes film. A képi világa (rotoszkópos és 3D-animációs megjelenítés) rendkívül kevert, azonban ez sokszor inkább zavaró, mint hogy kreatív feszültségeket keltsen és erősítse az egész mondanivalót. Ettől függetlenül nagyon sok emlékezetes és gyönyörű jelenet van benne. A hangzásvilág és a Christopher White által szerzett zene szintén olyan pont, ami erőssége a filmnek.
Minden adott volna az izgalmas történetvezetéshez (posztapokaliptikus világ, kiélezett emberi sorsok, utazásos kalandfilm a Budapest-Balaton-Miskolc-Tátra útvonalon), azonban a film sokszor elfárad és nem tudja tartalmasan és érdekfeszítően kitölteni a 110 percet, elkalandozik a néző figyelme. Különösen azért, mert a párbeszédek néha olyan szinten életszerűtlenek és esetlenek, hogy az méltatlan a téma súlyosságához képest. Néha kifejezetten azt kívántam, hogy bárcsak ne beszélnének a karakterek, hanem csak menjünk be még egy szobába az elpusztult és elhagyatott Miskolcon vagy hallgassuk tovább a zongorázó Nórát.
Annak az eldöntését, hogy jó film-e a Műanyag égbolt, mindenkinek a saját belátására bízzuk, miután megnézte. Mert érdemes megnézni. Amit azonban biztosan lehet állítani, hogy egy izgalmas és bátor műalkotással van dolgunk, amiben rengeteg ötlet és munka van. Külön örömteli a magyar-szlovák koprodukció, ami aláhúzza azt, hogy Kelet-Európának nagyon is van (közös) mondanivalója az egész világnak, különösen ha előre tekint, és nem a múltba.
